Eme gondolatok közt őrlődtem, miközben pakoltam a ruháimat és egyéb piperéimet a babakék bőröndömbe.
~Milyen lesz ismét odakinn? Párizst én már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mindent láttam és kóstoltam már. Bár, jó lesz viszont érezni Luigi pékségéből kiszálló illatokat és beleharapni az isteni fűszeres bagettjébe. A nyálam össze gyűlik a számba, ha csak rá gondolok. És a régiek? Vajon mennyit változtak? Hogyan fognak hozzám viszonyulni? Fel fognak ismerni egyáltalán? Hiszen nem is láttak még ezzel a hajammal, csak amikor fekete voltam. ~
Hirtelen mardosó érzés fogott el belülről. Vissza gondoltam a régi lakásunkra. Majd arra a kettőre, ahol anyámék a válás után hurcoltak egyik házból a másikba. Elkerülhetetlen, hogy lássam, hiszen a fő utcán lakik mindkettőjük. Nem akartam ott lenni, mert féltem, elcsábulok és felmegyek. Nem akartam ismételten ott kikötni, a szobámban állni, vagy a városban futni az őrült apám elől. Eszembe jutott a régi iskolám. Amour sucré… Ott mennyi minden változhatott? Eszembe jutottak a régi osztálytársaim, barátaim. Az arcuk látomásként lebegett előttem, nevetésük ott csengett a fülembe. A fájdalom amit ekkor éreztem, lassan elemésztett, hiszen oly sok idő után, ismételten eszembe jutott Ő…
Ekkor a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Nem tudtam, hogy pontosan mióta jelez, de a szám, már a felét is elhagyta.
-Halo?-vettem fel remegő hanggal, hiszen még a gondolataim hatása alatt voltam, majd nagyot sóhajtottam.
-Mica? Minden rendben?-Lysander hangja szerteoszlatta a képzeletemben mosolygó arcot, ezzel visszarántva engem a valóságba.-Hahó? Jól vagy?-hangja egyre rémültebb volt.
-Mi Hogy? Szia Lysander! Persze, nyugodj meg, csak kissé elmerengtem.- fújtam ki a levegőmet.
-Meghiszem azt. Már ötször hívtalak.-nevetett bele a telefonba, ami engem kisebb sokként ért.- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamerre. Úgy hiszem, jól esne egy kis beszélgetés, hisz vissza megyünk franciaországba. Úgy láttam, nem örültél kellőképpen ennek a hírnek…-vált teljesen nyugodtá a hangja, ami némiképpen engem is megnyugtatott.
-Egy séta tényleg jól esne.-sóhajtottam. Ezután lediktáltam neki a címem, ami kissé meglepte, de végül mondta, hogy hamarosan nálam lesz. Minimálisnál is alacsonyabb életkedvvel indultam neki felöltözni. Mikor elkészültem hallottam, hogy kopogtatnak a bejárati ajtón, és Agatha ajtót nyit. Hangjából ítélve teljesen el volt olvadva Lysandertől, hiszen a fiú modora és megjelenése kifogásolhatatlan. Legbelül azon imádkoztam, hogy vissza tudja fogni magát, nehogy túl lelkesedjen. Halk kopogás, majd az engedélyemre Lysander lépett be az ajtón kezében egy papír szatyrot tartva.
-Kedves az anyukád.- mosolygott szelíden, majd letette a zacskót az ágyamra.
-Nem az anyukám.- sóhajtottam, majd még utoljára átfésültem a hajam és indulásra készen a meglepett arcú fiú elé álltam.
-Érezzétek jól magatokat. Lysander vigyázz kérlek az én Drágámra!-integetett utánunk a konyhából kereszt anya, mire szemem forgatva kissé nagy lendülettel csuktam be magam mögött az ajtót. Cseppet sem voltam jó kedvemben, és ezt nem is próbáltam Lysander előtt leplezni.
-Tényleg nagy lehet a baj.-nézett rám óvatosan, miközben elkezdett egy bizonyos irányba vezetni.
-Fején találtad a szöget.-ráztam meg lassan a fejem, de ő nem kérdezett semmit. Látszott rajta hogy kíváncsi, ám mégsem tolakodó. Hatalmas sóhaj hagyta el a szám, majd a nagy széltől védekezve fejemre vontam pulóverem kapucniát és összehúztam magamon a bőrdzsekim.-Agatha a keresztanyám. Hozzá kerültem a szüleim válása után, mivel őket már ki nem állhatom. A szememben már megszűntek.- morogtam zsebre dugott kézzel, majd belerúgtam egy földön fekvő kőbe ami hangos csattanással vágódott egy szemetes kukához.
-Pedig annyira hasonlítasz rá.-tette zsebre ő is a kezét, majd a repkedő madarakat kezdte el nézegetni az égen.
-Anyám húga. A hajamat is csak miatta festettem rózsaszínre egy csel miatt, hogy a bíró rá bízzon. –fintorogtam, majd mikor megálltunk egy kis üzlet előtt, a merő kíváncsiság ült az arcomra. Lysander csak elmosolyodott, majd kinyitotta előttem az ajtót, ezzel beinvitálva. A felhelyezett kis csengő apró csilingeléssel jelezte megérkeztünk.
-Sziasztok Kedveskéim! Oh Lysander, nem is mondtad, hogy elmész! Gyertek üljetek le, azonnal hozok valami finomságot! Neked, gondolom kedvenced lesz Lysander, a kishölgynek megfelel egy rétes?- sürgött egy kedves idős hölgy a pult mögött, ami roskadásig volt finomabbnál finomabb süteményekkel.
-Köszönjük szépen.- szólt kedvesen, majd adott egy lágy csókot a néni homlokára, és egy ablak melletti asztalhoz vezetett.
-Édesanyám rétesének nincs párja.-csillogtak a szemei, miközben illedelmesen kihúzta nekem a széket.
-Ő az anyukád?- nem mondom, kissé meglepett a hír, de ha jobban megnéztem sok hasonlóságot fedeztem fel bennük.
-Kissé meglepő, tudom.-nevetett fel kínosan, de akkor két tányért rakott le elénk az anyukája.
-Ó, milyen bájos kishölgy! Igazán szólhattál volna Lysander, mert akkor rendbe hozom magam! Jó étvágyat kedveskéim!- mosolygott kedvesen, majd el is tipegett a pult mögé szorgoskodni.
-Ez a rétes tényleg isteni!- kapdostam be egymás után a falatokat, hiszen a meggyes volt a kedvence. Lysander szótlanul nevetgélt rajtam, előhozva ritkán látott nevető ráncait szemei és ajkai sarkában.
-Mi zavar téged annyira Párizsban?- tette fel végül a kérdést, majd átnyúlva az asztal felett letörölt egy kis porcukrot a szám sarkából.
-Oda jártam iskolába.-tettem le a villám immár üres tányéromra, majd az állam alá támasztva kezem néztem a még mindig süteményt falatozó fiút.-És ami még ennél is jobb, pont az Amuor Sucré-ba, a Swett Amoris testvér iskolájába.-mikor ezeket kimondtam, Lys félre nyelte a falatot, mire köhögni kezdet. Gyorsan felálltam és mellé lépve kezdtem el veregetni a hátát.
-Szerintem ezt máshol folytassuk.-nyelt nagyot, majd ivott egy korty vizet. Illedelmesen elköszönt az anyukájától, majd kivezetett a cukrászdából.
Sokáig sétáltunk szótlanul, míg végül a park bejáratánál kötöttünk ki. Ilyenkor a viharfelhők már gyülekeztek a fejünk fölött és a szél is felerősödött. Lysander mégis ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még, én pedig nem visszakoztam.
-Ez minde, amiért rossz érzéssel tölt el a csere hét?-nézett rám éta közben, majd elővett a zsebéből egy papír zacskót, és felém nyújtotta.
-Nagyjából. Vagyis nem teljesen.-sóhajtottam, majd kivettem egy marok kenyér darabkát és etetni kezdtem vele az előttünk úszkáló kacsákat.-Tulajdon képen a szüleim a válás után Párizsba költöztek. Félek, hogy találkozom velük, és az senkinek sem lenne szerencsés. Valamint én már úgy ismerem Párizst, mint a tenyeremet. Szinte már semmi izgalom nincs benne, csak az idegesség és a félelem. Megaztán…-ejtettem le a fejem, majd szememmel a lábamnál sétáló kiskacsát kezdtem el nézegetni.
Látva Lysander kérdő tekintetét, rágódtam magamban egy darabig, de végül döntést hoztam.
-Rettegek, milyen lesz ismét belépni az iskolába. Tudod, ott közkedvelt voltam, de azt sem tudom, hogy ilyen lobonccal megismernek e!-markoltam bele a hajamba, idegességembe és tehetelenségemben teljesen elvékonyult a hangom. Éreztem, ahogyan egy vízcsepp lefolyik az arcomon, de az nem a könnycseppem volt.
-Nyugalom. Minden rendben lesz.- lépett közelebb és törölte le az arcomról.
-Nem. Én nem sírok.-kerekedett ki a tekintetem, majd egyre több és több csepp kezdett megjelenni körülöttünk, mígnem sűrű esőköpeny burkolt be minket teljesen.
-A rohadt életbe.-szitkozódtunk szinte egyszerre, majd futásnak indultunk.
-Erre!- fogta meg a kezem Lysander, majd elkezdett húzni, míg én a fejemre vontam a kapucnim. Nem tudom, hogy merre mentünk, mert folyamatosan a földet néztem, de egyszer csak elállt az eső. Egy régiesen berendezett előszobában voltunk, mindenhol kézzel faragott fabútorok és csipke terítők voltak.
-Áhh Fiam! Elkapott titeket a zivatar? Mit ne mondjak, cudar egy idő van!- jelent meg egy mosolygós bácsi, majd el is tűnt.
-Sajnálom, de a mi lakásunk tűnt a legközelebbinek. Remélem nem bánod.-nézett rám Lysander bűnbánóan, mire megeresztettem felé egy bíztató mosolyt.
Mikor felértünk a szobájába, kicsit meglepődtem. Lysandernél valahogyan teljesen másra számítottam, hiszen ő maga is különleges. A szobája viszont mást tükrözött. Egyszerű, világos szürke falak fekete modern kocka bútorokkal és sötétzöld szőnyeggel, függönnyel és ágyneművel. Tulajdonképpen nem is volt rossz. Dideregve ültem le az ágyára, míg ő feljebb vette a fűtést. Így a nyárhoz közeledve már igen lehűlt a levegő.
Ekkor történt olyan, amitől ledermedtem. Lysander cseppet sem szégyenlősen kezdett el levetkőzni. Mikor levette a pólóját meglepődtem a kidolgozott testén, de megpróbáltam nem nyál csorgatva bámulni.
-Adok egy száraz pólót.-mosolygott óvatosan, majd elkezdett turkálni a szekrényében. Mikor megfordult hihetetlen dolog tárult a szemem elé. Lysander lapockáján és háta felső részén gyönyörűen kidolgozott angyal szárnyak voltak felvarrva. Próbáltam minél jobban az emlékezetembe vésni a képet.
-Tessék.-adott egy pólót és egy törülközőt a kezembe, majd leült mögém az ágyra. Sosem voltam szégyenlős, így most se izgatott túlzottan, mikor melltartóban ültem az osztálytársamnak hála. Ez annál kevésbé volt elmondható, mikor Lysander finoman végigsimított a nyakamon, majd a vállamon. Már éppen meg akartam szólalni, mikor a törülközőt a hátamra terítette ezzel befedve a testem.
-Ne haragudj ha megijesztettelek.-nevetett zavartan, mire én megfordultam és mellkason ütöttem.
-Á! Ne bánts!- tette fel nevetve maga elé a kezét, én pedig még jobban ütni kezdtem.
-De mert megérdemled!- kacagtam és folyamatosan a mellkasát és a vállát csapkodtam. Fel akartam állni az ágyán, hogy végre le tudjak szállni, de kihúzta alólam a lábam így rá estem. Mindketten fáradt nevetésben törtünk ki, mikor megállt bennünk a levegő.
-Hé haver jó nagy szar oda…-nyitott be csurom vizesen nevetve Castiel, ám amint szemben állt velünk az mosoly lefagyott az arcáról és tekintete elködösült. Rémülten ugrottam le Lysanderről, és álltam meg a szoba közepén. Castiel tekintete idegesen cikázott közöttünk, szemeiben dühödt tűz égett.
-Figyelj Castiel…-kezdte volna Lysander, de barátja csak feltartotta a kezét. Immáron csak engem méregetett, és egy rég nem látott egyedi fény csillant meg a szemében. Némán indult meg felém, majd közvetlenül előttem megállva mért végig alaposan, amit nem tudtam nem észrevenni. Lysander felpattant az ágyról, majd a vöröske mögött termett megragadva a vállát próbálta hátrébb húzni, de ő meg sem rezzent. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán, ami teljesen összezavart.
-Öltözz fel.- vigyorgott, majd mint ha mi sem történt volna sétált oda a kanapéhoz és felvéve a mellette lévő gitárt és játszani kezdett rajta. Teljesen ledermedve vettem fel a kapott pólót, majd kisétáltam az ajtón. Egy kis időbe bele tellett, de megtaláltam a mosdót. Mikor léptem volna felé, egy magas fekete hajú és tekintetű fiú lépett ki rajta egy száll törülközőben, nedves hajjal, így inkább visszabújtam a sarok mögé. Amint eltűnt egy szobába beslisszoltam a mosdóba. Éppen, hogy bezártam magam mögött az ajtót, rémült, halk sikolyt hallottam meg mögülem, mire riadtan fordultam meg. Egy teljesen ledöbbent Rosalyat kaptam törülközőben, csurom vizesen, felkötött hajjal.
-Mica? Mit keresel te itt? És miért van rajtad Lysander pólója?-bombázott a kérdésekkel falfehér tekintettel. Nagy levegőt vettem, ami a párában kissé kellemetlen volt, majd elregéltem neki az egész történetet.
-Jó nagy gázban vagy.-húzta el a száját mire felvontam a vállam.
-Várj. Az a fiú volt a barátod.-böktem mutatóujjammal a hátam mögé, mire barátnőm teljesen elpirult és lesütötte a szemét.
-Nos. Igen…Leigh.-vakargatta kínosan a tarkóját, mire megeresztettem felé egy mosolyt, majd néztem ahogyan kisiet a mosdóból.Mikor visszatértem Lysander szobájába, csak Castielt találtam a kanapén elterülve.
-Azt hittem hazarohantál.-mondta ki sem nyitva a szemét.
-Ilyen időben? Normális vagy te?-háborodtam fel kissé, majd felé álltam.
-Sokan mondják, hogy nem.-nevetett fel, majd rám szegezte hamuszürke tekintetét, mire megborzongtam.
-Akkor talán igazuk van.-nevettem fel, majd arrébb lökve a lábát leültem mellé felhúzva a lábam.
Nem mondott semmit, csak teljesen nyugodtan feküdt a kanapén, légzése egyenletes volt. A csönd, ami kialakult köztünk hosszú volt és nyomasztó. Nem tudom, mit vonhatott le abból amit látott, de mindenképpen tisztázni akartam, még ma.
-Amit láttál.-kezdtem hebegni, mire Cadtiel felült.
-Tudom mit láttam. A legjobb haverom kezdett volna megfektetni téged de én váratlanul betoppanva ezzel tönkre téve a tökéletes délutánt.- mondta, mintha már egy forgatókönyvett olvasott volna.
-Ez nem igaz!- ugrottam egyet dühösen a kanapén, mire Castiel elmosolyodott.
-Had találjam ki. Egy szál virág illendőségből, esetleg egy kis bonbon. Majd egy kis süti, rétes ha jól tippelem aztán egy mélyenszántó lelkizős beszélgetés a parkban hiába volt fekete az ég. Utána pedig az ő lakása volt a legközelebb.- vigyorgott önelégülten, nekem pedig minden szín kifutott az arcomból.
-Virág és csoki nem volt.- hebegtem elhaló hangon, mire csak megvonta a vállát.
-De Lysander nem ilyen! Ő nem Te! ismerlek már titeket!- bátorodtam aztán fel, hisz a fehér hajú fiú mindig mellettem volt, ha bajba kerültem és Castiel volt az, aki mindig csak játszadozott velem.
Ekkor a vöröske nekem rontott és maga alá tepert a kanapén. Haragos tekintetétől régen megrémültem volna, de kezdek egyre immúnisabbá válni, így csak nagyot nyeltem, majd úgy néztem rá rezzenéstelen arccal.
-Senki sem ismer, mert nem akarom, hogy ismerjenek. Senki sem tudja, hogy milyen vagyok igazából, mert nem mutatom meg. Ha akarok egy álarc mögé rejtőzködöm és te naivan azt hiszed, az a valóság. Én egy árny vagyok, kit sose fejtesz meg, mert nem fogja engedni!-morgott idegesen és egyre közelebb hajolt, míg nem az orrunk már összeért. Lehelete cirógatta az arcomat, mire beleborzongtam. Hamuszürke tekintete folyamatosan két szemem között cikázott, nem szólva semmit. Hirtelen ellökte magát, és mint ha mi sem történt volna feküdt el velem szembe a kanapén. Nyitottam volna a szám, de ekkor belépett Lysander teljesen nyugodt tekintettel.
-Elállt az eső. Ha akarod, szívesen hazakísérünk.- mosolygott a fiú, mire zavartan bólintottam és felálltam indulásra készen.
-Khhmm...-kaparta meg a torkát, majd a még mindig kanapén lustuló személyre nézett, aki morogva emelte fel arról a sejhaját és indult ki utánunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése