18.foszlány

Fura és egyben rémisztő érzés fogott el. A felhők felől alásüllyedve, megpillantva a Francia földet, összerezzentem. Mit eddig oly annyira el akartam kerülni, akkor menthetetlenül vágytam rá. Egy érzés kerített hatalmába, minek nem tudtam parancsolni. Honvágy. Izgalomtól csillogó szemekkel pislogtam ki a kis kerek ablakon, míg körülöttem a többiek durmolása töltötte be a teret.
-Még mindig nem szeretnéd ezt? Zökkentett ki egy hang ábrándozásomból.
- Most már izgatottan várom.-mosolyogtam a felemás szempárba. Mintha mondani akart volna valamit, rágódott magában, de a szavakat megelőzte egy ismeretlen személy mondanivalója.
„Hamarosan megkezdjük a leszállást. Kérjük kedves utasainkat, hogy helyüket elfoglalva kössék be biztonsági öveiket. Köszönjük, hogy minket választottak!”- hallatszódott a bemondóból, mire Lysander ajkait mély sóhaj hagyta el, és visszatért a helyére. Mihelyst becsatoltam magam, oldalra siklott tekintetem. Abban a helyzetben, oldalra dőlt fejjel, kissé nyitott szájjal, kusza vörös tincseivel durmolva mondhatni aranyosnak tűnt. Kósza gondolatból adódóan mosolyogva nyúltam a mellette keverő szíjakért és kezdtem el vele az ölébe babrálni.
-Mit művelsz?-ragadta meg hirtelen a kezem, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
-Csak hamarosan leszállunk. Gondoltam bekötlek.- mosolyogtam rá tőlem szokatlan nyugodt hangnemben.
-Nem vagyok gyerek!-játszotta a sértődöttet, majd elengedve a csuklóm bekötötte magát.
-Ahogy gondolod.-pihegtem jókedvűen, hiszen akkor már semmi sem lankasztatta le a kedvem.
-Szokatlanul jó kedved van. Nem vagy te lázas?-vigyorgott gúnyosan.
-Csak örülök, hogy itthon vagyok.- vonogattam a vállam, majd összepakoltam a kézi poggyászom, hiszen idő közben földet ért a gép is.
Minden úgy történt ahogyan Faraize mondta, hiszen a busz már a parkolóban várt ránk. Az elsők között szálltam fel a fedélzetre és a helyemen pattogva siettettem a többieket.
Nem volt hosszú az út, míg elértük a belvárost, nekem mégis több évnek tűnt. Ahogyan a fák és repce mezők suhantak el mellettünk gyomromban egyre nagyobb görcs keletkezett. Hallottam a hozzám intézett mondatokat és kérdéseket, de mégsem tudtam őket felfogni, ezáltal válaszolni is képtelen voltam. Mikor a háztetők sokasága mögül kiemelkedett az Eiffel torony teteje, szívem nagyot dobbant. Sajnos egy piros lámpa utunkat szegte, így reménytelenül néztem ki az ablakon, az elsétáló embereket kémlelve. Hirtelen egy személyen megakadt a szemem, arcomra fülig érő mosoly szaladt, és vétek lett volna kihagynom a lehetőséget. Felpattantam az ülésből, majd a többiek kerek tekintettel nézték, ahogyan éles lendülettel húztam el az ablakot és derékig kihajoltam rajta.
-Már megint lógsz, te Isten csapása? Ajánlom, hogy mire megérkezem, te is benn legyél!-ordítottam a távolodó fiúra, mire ő éles fordulatott vett. Barna haja alól, fehérre vált arccal nézett rám, mintha kísértett lennék, míg én boldogan integetve tovagurultam a busszal.
Mikor a járgányunk lepakolt a kollégium előtt, boldogan szálltam ki és vizslattam a hatalmas épületet. Jobban belegondolva szinte nem is változott a fél év alatt, csupán a fal firkákat tüntették el. Mint valami hiperaktív mókus, akit speed-el tuningoltak, mászkáltam oda vissza a bejárattól nem messze, várva az engedélyt. Mikor Faraize kimondta a bűvös mondatot, azon nyomba megragadtam  bőröndöm és léptem be a dupla üveg ajtón. A recepciós pultnál a már számomra jól ismert nő ücsörgött teendőibe merülve. Hosszú, platina szőke haja szoros kontyba volt fogva feje hátuljára. Fekete kosztüme tökéletes simult nőies testéhez. Arcán a tégla alakú vékony okuláré fiatalosabbá tette az amúgy 40-es éveiben járó hölgyet. Mikor érzékelte a kis csapatunk megérkeztét, még gyorsan hadart pár szót mobiltelefonjába, amit aztán szoknyája zsebébe mélyesztett. Kedves mosollyal tekintett végig rajtunk, és elvárásaim szerint rajtam megakadt. Szinte látszott, ahogyan a vészcsengő megszólal a fejébe, és az a kedves kis mosoly lefagyott az arcáról.
-Ohh Mon Dieu…-suttogta, mire a fülig érő vigyorral elé szaladtam.

//Mivel nekem csak a régi jó Google barátom segített az eddigi francia tudásomban, így nem szeretném az elkövetkezendő részekben őt nyüstölni. Szóval amíg Mica és kis csapata Párizsban tartózkodik, a francia nyelvű beszélgetéseket dőlt betűvel fogom érzékeltetni //

-Csókolom!-ugráltam előtt, mire ő a halántékát kezdte dörzsölgetni.
-Költözés?-nézett rám félő tekintettel, mire megráztam a fejem és a hátam mögötti társaságra böktem. Ekkor megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mi biztosított arról, még mindig szeret engem.
-Akkor köszöntelek titeket az Amour Sucré gimnázium kollégiumi részében. A nevem Katharina, a kollégium felügyelője vagyok. Először is szeretnék gratulálni az osztálynak a választásokon elért helyezésért! Majd az egy hét alatt az itt nyertes osztállyal lesztek össze vonva. Másodjára pedig szeretnék nagyon jó szórakozást kívánni nektek, és remélem meg lesztek elégedve a kollégium szobáival.-mosolygott az osztályra, mire a nagy rész tátott szájjal bámult Katere. Ő semmit sem értett belőle, így a fülébe súgtam azt az apró cseprő információt, hogy az osztályom teljes mértékben analfabéta franciából. Szegény nő teljesen elképedt, majd kérte, hogy fordítsam le nekik amit az előbb mondott, és tájékoztassam Faraize-t , hogy a szoba kulcsokért menjen. Biztosabbnak tartottam, ha először az osztályfőnökömmel beszéltem, aki végig bólogatott, majd felkarolva a kulcsokat szétosztotta az eközben kialakult csapatoknak.
-Szabad a kéró!- kiáltottam fel, majd nem törődve Rosalyék rám váró tekintetével és a többiek mit sem értésével kezdtem el a lift felé rohanni magam után húzva a cókmókom. Mikor a felvonó beindult már idegesen topogtam a lábammal, majd mikor kiszabadultam ösztönösen indultam a 69-s számú szoba felé. Elé lépve a szívem a torkomban dobogott, elégedetten láttam, hogy az ajtót még nem szerelték meg a legutóbbi banzájunk óta ami mikor is...nagyjából fél éve volt. Mély levegőt vettem és rutinosan berúgtam az ajtót, ám a mögötte uralkodó állapotra nem számítottam, így ledermedtem. A két lány halálra rémült arccal ült az ágyán, hisz gondolom azt hitték egy tanár leplezte le őket. Átfutott az agyamon egy kusza gondolat, hogy aznap is lógni fognak, de mégis hírtelen érintett.
-Miiicaaa!!! –zakkantot ki a két sikoly merengésemből, és a két lány ugrásukkal már a földre is taszított.
-Hogy? Mikor? Miért? Úr Isten de jó a hajad!-sikongattak szinte egyszerre, miközben mindhárman a a földön fetrengtünk, belőlem meg kipréselték a levegőt.
-Hmm…Ez így sokkal élvezetesebb látvány.-hallottam meg az ismerős hangot, mire kissé feljebb emeltem a fejem.
-Nem a legmegfelelőbb alkalom…-nyögtem fájdalmasan, mire a kis vörös megeresztett egy-egy hófehér mosolyt a két barátnőmre, kik ettől teljesen elolvadtak.- Gyors menetben húzd innen a segged!-emeltem fel rá a hangom, mire megadóan feltette a kezét és besétált a szemben lévő szobába.
-Ohh elolvadok…-sóhajtott Amanda.
-Miért ment el?-biggyesztette le a száját Gizell.
-Mert elküldtem. De látom nagyon rülök nekem.-vágtam be egy szarkasztikus fintort, mire észbe kaptak, majd felrángatták hármunkat a földről és berántottak a szobába.
-Hogy kerülsz ide? Vissza költözöl?-csillogott Amanda smaragdzöld tekintete. Látszólagos kimerültséggel rogyott le ágyára, majd az arcába lógó élénknarancs tincseit kezdte el kifújkálni az arcából.
-Ez volt a titkos nyereménye a választáson nyerő osztálynak.- huppantam le egykori ágyamra. Meglepően vettem észre, hogy minden pontosan úgy volt, ahogyan hagytam.-Nem költözött be senki?-vontam fel a szemöldököm, majd elterültem az ágyon.
-Nem engedtük senkinek. Tudod, megvannak a módszereink.-csillogott Gizell ébenfekete tekintete, miközben laza ló farokba fogta türkizkék haját.-De akkor nem költözöl vissza?- biggyesztette le ajkait, mikor eljutott a tudatáig az ittlétem oka.
-Csak egy hét erejéig.-sóhajtottam nagyot, majd felültem az ágyamon.-Bár látom van mit bepótolnunk.- szorítottam egyik kezem ökölbe, majd belecsaptam vele a tenyerembe.
Sokatmondóan összenéztem a két lánnyal, majd egyszerre pattantunk fel és kezdtünk neki a rendezkedésnek. Mivel alig volt egy óránk, hogy elkészüljünk az indulásig, így sietnünk kellett. Nem kellett sokat győzködnöm őket, hogy hagyják az az napi lógást és rám hagyatkozva két órás késéssel velünk együtt jöjjenek be az iskolába. Előszedtük a már kilencedikben átalakított iskolai egyenruhánkat, és magunkra öltve vettünk fel a régi csapathoz méltó megjelenést. Hallottuk, ahogyan Faraize a szomszéd szobában veri Castielék ajtaját, hogy vegyék át az egyenruhát. Mikor kiléptem már nekem is mondta volna a felszólítást, de végignézve rajtam elállt a lélegzete.
-Úgy látom, sikerült beilleszkednek.-kerekedett a tekintete.
-Vissza Tanárúr. Vissza.-mosolyogtam, majd a két lánnyal az oldalamon megindultam az aula felé.
-Már csak ez hiányzott.-nézett ránk megrökönyödött tekintettel Katharina.
-Most miért? Mindig is olyan bájosan viselkedtünk.-mosolyogtunk, mire a nő csak legyintett, majd visszafordult a papírjaihoz.
Éppen vad beszélgetésben voltunk az elmúlt fél évről, mikor fütty szó csapta meg a fülünket.
Megfordulva olyan látványban volt részem, amiben eddig még sosem. Lysander, Castiel és Nathaniel közeledett felénk mondhatni egészen elegánsan egyenruhában. Meg kell, hogy valljam, kimondottan jól állt rajtuk az itteni divat. Így álltak meg Gizell, Én és Amanda előtt kajánul vigyorogva.
-Azt hiszem élvezni fogom az itt létett. Mindenki csaj ilyen egyenruhában mászkál? -nézett végig rajtunk Castiel gonoszan vigyorogva, mire a szemébe nevettem. A lányok csak kérdőn rám nézett, hogy mit mondott, hiszen egy szavát sem értették. Kissé meg is lepődött, és csak felvonta a szemöldökét.
-Itt én vagyok a góré. Ezt ne feledd Vöröske!- vigyorogtam rá pimaszul, mire fújtatott egyet, és sarkon fordult.
-Bonjour.-csókolt kezet Lysander mindkét lánynak, mitől szegénykék teljesen elaléltak. Én ledermedve tűrtem, ahogyan egy finom csókot lehelt a homlokomra, majd sunyin mosolyogva barátja után sietett.
-Nem tudom. Nekem valahogy olyan szokatlan.- gombolta ki a felső két gombot a fehér ingén Nathaniel, mire felkacagtam.
-Hisz majdnem olyan amiben minden nap vagy!- tártam szét a karjaimat, mire megrángatta a vállait és ő is faképnél hagyott minket.
-Mi miért nem értünk ebből egy kukkot sem?- néztek rám sértődötten a lányok, mire én csak védekezően feltettem a kezem.
-Majd a kis katona fordít nektek.-vigyorogtam, mire somolyogva összenéztek.
-Miért nem te?-tette csípőre Gizell a kezét.
-Mert én pihenni jötten nem pedig tolmács gépet játszani.
-Na te is a régi Mica vagy.-csapott nevetve a vállamra Amanda.
-Sose voltam más…-ám további csevejünket Faraize hangja törte meg, aki indulásra buzdított minket.
Az út nagyjából öt percig tarthatott, hiszen az építőknek hála a két épület közel van egymáshoz. A bejáraton belépve széles mosoly terült az arcomra, s hallottam, ahogyan páran kuncogni kezdenek az egyenruha miatt. Hiába a szép álca, az iskola diákjai sose viselik az amúgy kötelezőt. Azonban mikor már egy ideje ott álltunk, a hátunk mögül összesúgások és elképedt mondatok hallatszódnak, amit én egy elégedett mosollyal nyugtáztam. Mikor megjelent az igazgató, engem látva kissé kikerekedett a szeme, majd egy „Ez érdekes hét lesz” nézéssel váltott pár szót Angolul az osztályfőnökünkkel. Ezután Faraize ketté szedte az osztályt, aminek én nagyon örültem, hiszen a kevésbé kívánatos személyek egy tőlem eltérő csoportba kerültek, bár ez Castielről nem volt elmondható, mivel a trió is velem jött. Faraize megadta a parancsot, hogy induljunk el a kijelölt terembe, és az osztály egyik felét, a terep tapasztalataim miatt rám bízta, míg ő a másikkal ment. Büszke léptekkel indultam meg a volt osztály termem felé, mikor meghökkentő dolog történt. Valaki hátulról futtában összeborzolta a hajam és már csak egy terep nadrágot láttam elrohanni. Mikor utána vetemedtem volna, egy másik személy elém vágott és átölelve megpörgetett. Miközben pörögtünk arca veszélyesen közel került az enyémhez. Az Ő arca, illata, mosolya... Az arca egyre csak közeledett. Szívem hevesen vert, úgy éreztem a sírás fojtogat. Körülöttünk lelassult az idő, s mikor ajkait az enyémhez érintette megadóan sóhajtottam. Ekkor megállta a pörgetésben, eltávolodott, s ami nekem egy órának tűnt, az egyébként pár pillanat alatt lezajlott. Ledöbbenve néztem az aranysárga szemekbe, amik huncutul csillogtak, majd futásnak eredtek. Leszarva mindenkit aki rám volt bízva iramodtam a két bajkeverő után, ezzel nem kis feltűnést keltve. Láttam a kérdő és meglepett tekinteteket. Nevem többször is hallattszott az iram alatt, de én nem törődtem vele.
-Kentin! Viktor! Azonnal hozzám!-hallottam messziről a hangot, mikor nyomukat vesztettem, így nevetve futottam a hang irányába.
-Tiszteletem!-rohantam el egykori osztályfőnököm előtt.
-Mickie? Maga már megint?!-ordított utánam, mire én elnevetem magam. Már a fél iskolán végigkergettem a két szerencsétlent, bár már én éreztem magam annak. Mikor befutottak így terembe már teljesen kipurcanva rontottam utánuk és csaptam be magam mögött az ajtót. A terembe a mű csontvázon kívül nem volt más, de ekkor valaki átölelt hátulról és szorosan magához vont.
-Mint a régi szép időkben.-dorombolta a fülembe, mire élvezettel teli mosoly kúszott az arcomra. Hirtelen fordultam meg és öleltem magamhoz sárga pulcsijánál.

-Jó újra látni.- fúrtam a fejem a mellkasába, mire még erősebben szorított.
-Ha már semmi élet jelet nem adtál eddig magadról.-suttogta sértődötten, mire kicsit elhúzódtam és végigsimítottam az arcán.
-Héé! Én is itt vagyok!-kiáltotta el magát a kis katona, mire felnevetünk és alkottunk egy szép kis csoportos ölelést.
-Halmayt ki fogjuk csinálni.-rázta ki szeméből fekete tincseit, mikor kiléptünk az ajtón.
-Ezért jöttem.- boxoltam bele a vállába, mire átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejem tetejére.
-Mickie Mal!-hallottam meg az éles rikácsolást a hátunk mögül, mire össze rezzentem.
-Heheh… Jó napot Mrs.Halmay-mosolyogtam aranyosan, mint egy angyalka.
-Magára vár az osztálya! Csak úgy ott hagyta őket! Vezessék be őket az órámra! De futólépésben!-ordított, mire mindhárman nagyot ugrottunk és komótosan elkezdtünk sétálni.-Azt mondtam futólépésben!-rikácsolta, mire Vicktor felkapott az ölébe és úgy kezdett velem futni Kentinnel a nyomunkban.
-Javíthatatlan vagy!-néztem bele boldogan az aranysárga szemeibe, mire elmosolyodott. Így érkeztünk meg a teljesen elveszettnek tűnő osztályunkhoz. Mindenki kerek szemekkel nézte a bevonulásunk, és mikor Viktor letett az öléből Rosa elismerően bólintott Amanda és Gizell pedig boldogan ugrándoztak. Ám ami eztán következett, azt semmi képen sem akartam. Viktor átfogta a derekam és magához húzott. Arca ismételten közelíteni kezdett felém, bennem pedig megszólalt a vészharang. Akármennyire is vágytam rá, hogy úja éljem amit régen, a többiek nem tudtak az itteni dolgaimról.
-Kérlek ne.-rántottam el a fejem, mire az ujját az állam alá tette.
-Mond, hogy nem akarod.-kezdett el erősködni. Próbáltam eltolni magamtól, de egyértelműen erősebb volt. Ekkor hirtelen eltűnt a súly, s mikor kinyitottam a szemem, már Castiel állt előttem, maga mögé taszítva engem, Viktor pedig pár méterrel messzebb tántorgott.
-Ne merj hozzá érni!-vicsorgott Castiel, bár Viktor ebből egy szót sem értett.
-Nem tudom mit pampogsz öcsi, de nem is érdekel.-lépett közelebb Viktor.- Jól jegyezd meg vöröske, hogy ez az én területem. Lehet, hogy otthon te vagy a góré, de itt az én szabályaim diktálnak!-vicsorgott a vöröskére és elénk lépett.
-Jobb ha elhúzol.-morgott Castiel én pedig kezdtem megilyedni. A két fiú között szikrázott a levegő, az aulában mély csend volt, senki sem mert megszólalni. Levegőt is csak pihegve vettek az emberek.
-Mit pofázik?-nézett Viktor Kentinre, mire ő lefordította az eseményeket. Viktor gúnyosan felnevetett és megragadta Castiel pólóját, mire összerezzentem.-Nem tudod, kivel kezdtél ki öcsi!