Prológus

Cukorka!
A nevem Mickie, de a mindennapokban a Mica-t (Mika) szeressem használni.
Eléggé fiús név, ezt belátom, de a szüleim nem éppen lány gyermeket vártak a világra, és semmi nem vette rá őket, hogy más névvel áldjanak meg.
Olyan átlag lánynak számítok a magam 163cm-ével, de csak azzal! Ugyanis a hajam hosszú, szinte derékig érő és világos rózsaszín. Igen, rózsaszín. Azonban ez nem az a rikító még sötétben is meglátom szín, hanem inkább egy finom vattacukrot felidéző halovány árnyalat. A stílusom, hogy is mondjam...megvan a magam egyedi kis ízlésvilága. Ez annyit jelent, hogy mikor milyen a hangulatom, de valóságos hullámzó tenger vagyok. Az évek során megtanultam úgy kapcsolgatni az érzelmeimet, mintha csak egy villanykapcsoló irányítaná. Meg kell, hogy mondjam, felettébb szórakoztató elfoglaltság és remekül fel lehet vele húzni egyes embereket a plafonra. Öltözködésemnek három fő színe van, ami a fekete, a fehér és a kék. Persze ezek mind kimondottan jól állnak a hajamhoz, amit még akkor festettem ilyenre, amikor a szüleim bejelentették, hogy elválnak. Nem voltak hajlandóak okot mondani, mert szerintük semmi közöm nincs az ő magánéletükhöz. Mondanom sem kell, hogy kacagva bemutattam nekik a fekete kövű gyűrűs középső ujjam. Mondhatni nem nagyon tolerálták, de onnantól valahogyan egyáltalán nem érdekelt a véleményük.
A válóperes ügybe beletartozott az én elhelyezésem is. Azt mondták, hogy eldönthetem, kihez szeretnék kerülni, és kaptam rá egy nap haladék gondolkodási időt, tőlük elzárva, hogy ne tudjanak befolyásolni. Nem kellett sokat gondolkodnom, felpattantam a motoromra és elrobogtam a fodrászhoz, ahonnan eme csodálatos hajkoronával léphettem ki. Másnap a tárgyaláson mindenki elképedt a látványomon, s mikor megkérdezték, hogy döntöttem-e, csak egy mondattal válaszoltam. ,,Nem fogok konkrétumot mondani, így a bíróúr meglátására bízom, hogy jelen állapotomban ki az a családtagom, akire a legjobban hasonlítok." Csupán egy kósza pillantás kellett a jelenlévő összes családtagom felett, és a bíró ítéletet sújtott a kalapácsával. Önelégülten vigyorogva mentem ki a meghatódottságtól könnyező keresztanyám kocsijához és indultam el vele az új otthonomba. De most, hagyjuk a múltat, a jelen a fontos, hiszen ennek már egy éve.
A hajam színe nem változott, egészen megkedveltem és Agathat is büszkeséggel töltötte el. A kapcsolatunk teljesen normális, hiszen nem fog teljesen szorosra, de azért nála is vannak szabályok, amik persze áthághatók kiskapukkal, vagy egyenes úton. Sajna a szüleim nem mondtak le rólam, a nem létező nemiszervem se tudja miért, így folytonos zaklatásoknak lettem kitéve. Megpróbáltak ígéretekkel visszacsalogatni, megvesztegetni, ami a szemembe undorítóan gyomorforgató húzás. Meguntam a zaklatást és a nyaggatást, és határozottan megkértem (kiharcoltam), hogy költözzünk.
Elhagyva Franciaország egy kisvárosát New Yorkba jöttünk, hátha elég messze kerülök tőlük. Hét közepe van és holnap vissza kell vetnem magam az élet kínkeserves mocsarának egy tradicionális épületébe, az iskolába. Majd próbálok nem nagy feltűnést kelteni, de úgy se fog menni.