6.Nőnap meg miegymás

Minden lépésnél egyre közelebb értem a Nirvana megnyugtató állapotához. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy éppen a túlvilágra való sétafikálásban vettem ki a részem, csupán iszonyatosan mélyen aludtam. Bömbölt a zene az ablakba kirakott hatalmas hangfalakból, mindenki össze vissza futkosott és nevetgélt. Egy csapat éppen betanult koreográfiát táncolta az udvar egyik végében, köréjük gyűlt oda egy hatalmas tömeg. Közelebb furakodtam, a zene nagyon tetszett, felettébb ismerős csengésű volt. Az első sorban érve a lában földbe gyökerezett az osztály láttán. De hiszen ezek...
~I can not hide what's on my mind, I feel it burning deep inside~
Vadul dobogó szívvel ültem fel az ágyban, majd magamhoz véve telefonomat pislogtam idegesen a kijelzőre.
-Na!- vettem fel morogva. Akárhogyan nézzük számomra a szombat reggeli minimum 10ig alvás szent és sérthetetlen. Rendben, a kivétel erősíti a szabályt, de az is csak előre megvitatott esetekben.
-Mica? Hol vagy? Faraize mindjárt beér.- hallottam meg Rosalia lágy hangját, amitől kissé lenyugodtam. Igazán vehetném már a fáradtságot és elmenthetném újdonsült osztálytársaim számát a telefonomban.
-Rosa. Itthon. Mit érdekel engem, hogy Faraiz mit csinál?!- értetlenkedtem, mert semmi kedvem nem volt idióta kérdezz-felelek játékokat játszani.
-Beteg vagy, vagy mi van, hogy még otthon mereszted a segged? Szedd össze magad és robogjál be, mert semmi kedvem a kényelmességed miatt benn gürcölni napestig.- na jó, ez már nem a lány volt.
-Mi az ott, kupaktanács? Felvilágosítanátok, hogy mégis miért kéne elmennem, az ég sem tudja hova szombat hajnalban?- szegeztem mindenkinek a kérdést, mivel erős sejtésem volt, hogy ki voltam hangosítva.
-Ne peut pas être vrai.- hallatszott egy nagy csattanás, ami gondolom Lysander homlokát érte, mert igen csak morgott utána. //Nem lehet igaz.//
-Ezt is elfelejtetted te szerencsétlen? Most aztán várhatunk itt a rózsabogárra, ki tudja mennyi ideig?!
-Nyugodjatok meg srácok. Mica nem Amber, biztos hamar össze tudja kapni magát és beérni a suliba. Nem igaz?- annyira de annyira imádom, amikor ilyen helyzetekbe hoznak!
-Ja.- nyögtem fájdalmasan, majd kinyomtam a készüléket és egy hatalmas ordítás keretében nekiindultam elkészülni. Kipillantva az ablakon a fény áthatolt a retinámon ezzel átmeneti vakságot okozva nekem. Szemem dörzsölve botorkáltam a gardróbomba és látatlanban magamra húztam az első kezeimbe akadó dolgokat, majd indultam lefele.
-Hova hova Kedveském? Máris kitört a rossza az ágyikóból?- hallottam meg egy nyájas hangot az előtérbe leérve, mire idegesen fordultam meg.
-Te meg ki az Isten verése vagy?- néztem a szöszke fiúra. Biztosra veszem, hogy nem ide való, hiszen barna bőre és laza öltözködése azonnal elárulta.
-Dakota vagyok, állok szolgálatodra.- vigyorgott 2000wattos hófehér mosollyal.
-Aha, kösz.- bólogattam, majd kifelé vettem az irányt. Már éppen indítottam volna be a járgányom, mikor egy erőteljes motorpergés hozta ráma  frász ezzel hatalmasat ugorva, majd a szívemre téve a kezem 180°os fordulatot vettem.
-Pofám leszakad, mennyit vagytok képesek készülődni, ráadásul semmi eredménnyel.- röhögött a drága osztály társam, miközben alaposan végigmért.
-Hékás! Én még a gyors csoportba tartozom mert nem cseszem el az arcom sminkek tömkelegével!-trappoltam hozzá, majd fenyegetően megböktem a mellkasát, de az hittem eltörik az ujjam.
-Szállj fel ahelyett, hogy bökdösöl. Nem a facebookon vagy.- fintorgott, majd felpörgette a motort.- Azzal a tragaccsal egy év, mire beérsz az iskolába.- már éppen meg akartam sértődni, mikor ránéztem az én Kincsemre, és beláttam, fel kéne már tuningolni egy cseppet.
Az egész iskola a kihaltságtól csenget, egy helyet kivéve, ahonnan röhögések csitítgatások hangjai hangoztak ki. Mikor beléptünk a terembe az egész osztály egy emberként fordult felénk amolyan "Na végre!" és "Megjött a megmentőnk" mondatok hangoztak el.
-Te, mégis mi van itt?- fordultam hátra közvetlenül az után, hogy ledobtam magam a helyemre, de Alexy minden szó nélkül felállt és kiment a tanári asztalhoz. Kérdőn fordultam a reggeli ébresztőmhöz, de ő sem figyelt rám, mert éppen Lysander adott oda neki valami kis masnis dobozkát.
-Mica.- hallottam meg a nevem, majd egy éles fordulatot véve a pad előtt ácsorgó Arminra néztem.- Az osztály fiúi, a család, a szomszéd bácsi és néni, a kiskutya, és úgy mindenki nevében, boldog Nőnapot!- mosolygott édesen és láttam, hogy nagyon küszködik vele, nehogy elröhögje ezt az egészet.
-Uhh... köszönöm.- viszonoztam  a mosolyt, majd elvettem tőle a kis dobozkát. Komolyan teljesen elfelejtettem a nagy nyüzsgés közepette, hogy ma van az a nap. Érdeklődve bontottam ki a díszdobozt, látva, minden lány ezt teszi körülöttem, majd kiemeltem belőle egy bon-bont. Isteni fonom volt, egész szem mogyoróval, de nem akartam az egészet egyszerre befalni. Hirtelen Castiel dobta le magát mellém, és a kabátja alól elővett egy ugyanolyan kis dobozt, majd a padba csúsztatva kibontotta.
-Te kis sutyerák.-böktem oldalba, mire szikrázó tekintettel meredt rám.
-Faraize mindig többet vesz, és általában finomak is, úgyhogy nem fog senkinek feltűnni.
-Aha, hacsak nem szól valaki.- mosolyogtam sunyin, majd kivettem egy szemet a dobozból, és a sajátomba csúsztattam.-Hallgatási díj.- kuncogtam, majd a már egy ideje rimánkodó osztályfőnökünkre néztem.
-Na szóval mint tudjátok nem csak a csokoládé osztás miatt jöttünk ma be. Hamarosan itt vannak a választások és a táncunkkal még sehol sem tartunk. Az előző években már láthattátok, hogy ez szokott lenni az egyik legfőbb szempont, ami alapján a diákok szavazni szoktak. Mint már az első félévben kiválasztottuk Castiel lesz a jelöltünk. Hajszál híján ugyan, de nem bukott meg semmiből, így nagy sikerrel indulhat. A jövőhéten sorra kerülő osztály kiránduláson elmegyünk egy két nap-egy éjszakás alkalomra az iskola üdülőjébe, ahol reményeim szerint tudunk majd haladni a tánc megszervezésével. Azonban ezt már most el kéne kezdenünk, legalább a zenét válogatását. Akinek lenne valami zenei ötlete, várom érdeklődve.
-éppen hogy elhangzottak az utolsó szavak, mindenki őrült zsongásba kezdett, és néhány számtól eltekintve csupa olyanok hangzottak el, amikre egyáltalán nem lehet egy elfogadható koreográfiát összerakni. Már vagy fél órája repkedtek a zenék, én pedig csak némán megbotránkozva ültem a helyemen. Mikor végre kaptunk tíz perc szünetet villámként mentem ki a teremből egyenesen egy hosszú csigalépcső felé, nem érdekelve hova tartok, csak minél messzebb. Kivágtam egy vasajtót, amin csodálkoztam, hogy nem volt becsukva, és a tetőn lyukadtam ki. Áldásként ért a friss levegő, ha annak lehet mondani NewYork kipufogófüstben úszó közegét. Kivettem a zsebemből a telefonom és őrült módon kerestem valami normális zenét amire táncolni lehet. Egy sok kedves emléket felidéző címen állapodott meg az ujjam. Ez volt a legelső koreográfia amit megtanultam az egykori tánciskolámban. Mosolyogva nyomtam rá a play gombocskára és helyeztem vissza a zsebembe a készüléket. Amint felcsendült a zene hatalmas adrenalin löket ért, és reflex szerűen követték egymást a mozdulataim.

Nem figyeltem senkire, csak hagytam, hogy a szél a hajammal játszon, a zene a belsőmig hatoljon, átjárjon az érzés. Visszaemlékeztem a próbákra, a bénázásaimra, s hogy a végén az első sorban kötöttem ki. Arcok villantak fel előttem mikor becsuktam a szemem. A régi táborozások, és örömteli lazulások. Országos versenyek és a gálák közti szünetekben lévő sörözgetések. Azok a bolondok! Aztán kiabálások, veszekedések, ajtó csapások. Mikor a szüleim nem engedtek el táncra, én meg válaszul becsaptam rájuk az ajtót. De a csapattársaim... ők még akkor is adtak nekem ruhát, amiben órán tudok lenni, ha ilyenkor nem vittem magammal cuccot. A végén még a tagdíjat is nekem kellett megkeresnem.Éreztem ahogyan egy nyomorult könnycsepp csordul le az arcomon, de nem törődtem vele. Eszméletlenül rég volt alkalmam táncolni, mert Agatha fél, hogy meghúzom valami izmomat, ezért ebben az egyben nem támogat engem. Végigtáncoltam az egész számot, s mikor az utolsó dallamok is elhangzottak térdre rogytam. Ökölbe szorított kézzel markoltam az ingem alját, és mélyen vissza szívtam magamba a könnyeket, nehogy kitörjenek. Megfogadtam, hogy többé nem sírok, mert az a gyengék menekülése. Egy taps. Még egy. Követte a többi is lassan. Nagyon lassan. Rémülten emeltem fel a tekintetem és egy elégedett mosollyal találtam magam szemben. Rémülten néztem farkasszemet a gonosz boldogsággal csillogó szürke tekintettel, amit néha egy-egy dohányfüst foszlány homályosított el. Mindenem remegni kezdett, mikor elismertem, végignézte az egészet. Minél jobban féltem, annál jobban csillogott a tekintete, és lassan eluralkodott rajtam az idegesség.
-Nocs, nocsak Rózsabogár. Hány titkot rejtegetsz még magadban?-fújta ki a füstöt, majd zsebre vágta az eddig a kezében tartott mobilját.
-Ugye nem?!- vicsorogtam, majd elé rohantam és megragadtam a pólóját.-Töröld ki!
-Engedsz el, de azonnal!- morgott vissza, majd megragadta a csuklómat, mire fájdalmasan felszisszentem, de nem engedtem el. Egyre erősebben szorított, én meg kezdtem elgyengülni, amit úgy láttam nagyon élvezett. Beteg állat. Végül szétnyitottam az ujjaimat, majd mikor ő is elengedett, eldobta a csikket, majd visszaindult az épületbe.-Boldog nőnapot!- köpte hátra a válla mögött, azzal eltűnt a folyosó sötétjében.