Meredten bámultam utána, majd mikor a szél egy nem éppen makulátlan állapotban lévő újságlapot vágott a csinos kis pofikámhoz, felébredtem és a fiú után eredtem. Magamba imádkoztam, hogy most az egyszer legyen szíve és tartsa meg magának a videót. Lerohantam a terembe, de ott csak megannyi kérdő szempárral találtam magam szembe. Bejártam az udvar minden sarkát, még a tanáriban is voltam. Hajamba markolva rohangáltam az épületben, mint mérgezett egér mikor egy ismerős dallam hatolt a belsőmig a felismeréssel együtt. Remegő lábakkal kezdtem a hang irányába haladni, csengett a fülem, a szívem hevesen vert. Mély levegőket véve helyeztem egyik lábam a másik után mindaddig míg el nem értem a tanári kávézó elhúzható kis harmónika ajtóját.Onnan jött a zene, s mikor félénken betekintettem, mintha csak valaki egy éles pengét döfött volna keresztül a tüdőmön szorult belém a levegő. A vöröske a tanár mellett állt, így nézték ketten a videót. Igazán megható volt ilyen békésen látni őket egymás mellett, de akkor valahogy nem tudtam felmérni a helyzet szépségét. Az osztályfőnök arcát kezdtem kémlelni, amiről semmit sem lehetett leolvasni. Nem tetszett neki? Ennyire rossz lennék? Ennyire nem ért semmit a sok éves gyakorlásom? Vagy csak a tanár elvárásai magasak? A torkom, mintha csak egy kötélt tekertek volna köré szorult össze.
Megmarkoltam a harmónika ajtót, ami hangos reccsenéssel jelezte ottlétem, mire összerándultam s rémülten néztem a bent álló két személyre, kik akkor már reám figyeltek. Faraize arca rám nézve megváltozott, szája sarkába halovány mosolyt véltem felfedezni. Castiel önelégülten vigyorgott, majd rémült, zavarodott tekintetemet látva gonosz fény kezdett el csillogni a szemében. Nagyot nyelve meredtem rájuk, majd megköszörültem a torkom és szólásra nyitottam szám, de egy hang sem jött ki rajta.Farkas szemet nézve álltam a tanárúrral szemben, akinek egyre vidámabb lett a mosolya.
-Castiel fiam, köszönöm.- csapott egy nagyot a fiú vállára a tanár, amit rezzenéstelenül tűrt végig, majd biccentve egyet elsétált mellettem. Szürke tekintetében gonoszul táncolt a visszatükröződő fény, amiért rendkívüli, eddig még sosem tapasztalt érzés fogott el. Olyan élesen kezdett el viszketni a tenyerem egy szépen ívelt pofonra, hogy az már leírhatatlan. Fogamat összeszorítva, ökölben díszelgő kezekkel néztem utána ahogyan lehaladt a lépcsőn, és csak egy tizedmásodperc hiányzott, hogy utána lépjek és hatalmas fodrászi tehetségemmel tépjem meg azt a csinos kis haját.
-Mica?!- hallottam a tanár szavát, és a hangsúlyból ítélve már egy ideje szólongathatott. Hoppá, kicsit bedugult a fülem a haragtól.
-Hee?- ez az Mica, hajrá kislány! Talán még pár ilyen beszólás és a sulin kívül végzed.
-Akkor elvállalod?- nézett rám az ofő eléggé reménytelen tekintettel. El nem tudom képzelni, hogy mivel szolgáltam rá erre. Vagy talán igen...
-Micsodát? Elnézést, nem figyeltem.
-Az osztály koreográfiáját. Azok alapján amit láttam és hallottam az évek során...Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nincs sok tánctudás az osztályban.-szóval ha nincs ló, jó a szamár is. Értem én. Mi mást választhattam volna?
-Hááááát...Ha nincs más.- húztam a szám kicsit csalódottan, mert legalább egy dicséret jól esett volna.
-Határozottan nincs. Mica, itt tényleg rád van szükség, azok alapján, amiket láttam. Még azt sem bánom, ha egy kész koregoráfiát másolnak le valahonnan, de nem éghetünk.- meglepett amiket mondott, és jól is esett.
-Számíthat rám.- bólintottam mosolyogva, majd sarkon fordulva elrohantam ellátni annak a kis mitugrásznak a baját.
***
Az iskola előtt már az egész osztály ott várakozott péntek reggel. Más diákok irigykedő pillantásokat vetettek ránk a lépcsőn felmenve. Természetesen a srácok nem hagyhatták őket szurkálódás mentesen, így csak még jobban rátettek pár lapáttal.
,,Fáradj beljebb a pokol kapuján. Hé, még van egy hely!Ja, mégse." meg hasonló szövegekkel szaggatták szét az alsóbb évesek piciny szívecskéjét. Tiszta, érett 11.es gondolkodás!
Mihelyst megérkezett a busz mindenki bedobálta a többnyire sporttáskákban lévő cuccait, majd megrohamozta az ülőteret. Rosaly szemfülesen előre ment, így a leghátsó kettes helyet le is foglalta nekünk. Mögöttünk csak a hosszú ötszemélyes hely maradt, de oda a fiúk hamar be is vetették magukat. Mögénk telepedett az ablaknál Nataniel, majd Lysander. Castiel beterült középre, végül pedig a másik oldalon Alexy és az ablakhoz befészkelte magát Armin. A másik oldalon lévő kettes helyre beül Viola és Iris, aminek meglehetősen örültem, mert velük is jó kapcsolatot ápolok. Előttünk Melody és Cappucine ült a másik oldalon pedig Laeti és Kim. Mikor letelepedtünk hallottam amint Amber élesen vinnyog valakinek. Faraize kifogásolta, hogy egy egész nagy bőrönddel jöjjön a hercegnő így megparancsolta, hogy pakoljon át egy a kocsijukban talált kisebb sporttáskába. Hihetetlen a csaj. Szerintem eredetileg a komplett lakást bepakolta. Egy szépségszalonban nincs annyi hajformázó meg pipere ami annak a bőröndjében bujkált.
Mikor végre elindult a busz, kezdődött, amire számítottam. Faraize felállt és azt tanácsolta, hogy énekeljünk tábori dalokat. Látszik, hogy nagyon kezdő még. Nem tudom, hogy hogyan, de Armin a mobiljáról rá kapcsolódott a busz HiFi rendszerére így képes volt a telefonjában lévő zenéket lejátszani. Szerencsére ez megadta az okot az életbemaradásra. Már egy jó órája utaztunk, mikor egy tíz percnyi unatkozásban hallgatózni kezdtem, hogy Castielék mit beszélgetnek mögöttünk. Voltaképpen nem is kellett nagyon hallgatóznom, hiszen eléggé hangosan beszélt Castiel.
-Nekem az osztály így tök jó. Voltaképpen senkivel sincs bajom. Talán csak Micával. Mondjuk vele sem sok. Csak annyi, hogy él.- komolyan mondom ez az elmebeteg direkt csinálja ezt? Eszelős tekintettel fordultam hátra a röhögő zenész hármas felé, mire a vöröske egy eléggé erőltetetten elfojtott vigyorral kapta fel a fejét.
-Most mi van?- motyogott, mert nem bírt beszélni, de a végén kitört belőle a röhögés, és akkor már én sem bírtam visszafogni magam, és voltaképpen négyünktől.
-Castiel nincs kedved előre jönni?- tipegett hátra Amber, kevesek örömére.
-Eltaláltad.- vágta oda flegmán, és inkább Iris történetére figyelt.
- De olyan unalmas lehet itt neked hátul...Ezek között.- fintorgott végignézve rajtunk, Natanielt gondosan kikerülve a tekintetével.
- Az az unalmas, amit te leművelsz. Na tipegjél vissza a cicáidhoz, babám.- fintorgott, majd hirtelen hozzám hajolt, és elkezdett magyarázni valami olyasmiről, hogy utána nézett valaminek a várossal kapcsolatba, ahova megyünk. Amber teljesen kiakadt, és mérgesen hadonászva visszacsörtetett a barátnőihez.
Mikor végre megérkeztünk olyan két órányi buszocskázás után nyöszörögve nyújtóztattam ki a végtagjaimat. Körbenézve a hatalmas főtéren elakadt a lélegzetem. Szépen kikövezett terek, mindenfele fákkal és bódésokkal. Olyan negyed órája mászkálhattunk, mikor valaki elém ugrott egy eléggé élethű gumicukor pókot tartva a képembe. Kicsit megtántorodtam, de aztán letéptem szegény pókicának az egyik lábát majd jólesően rágcsálni kezdtem. Erre természetesen csak egy mérges morgást kaptam, majd a vöröske el is tűnt a tömegben. Értetlenkedve követtem az osztályt egy sikátor rendszerben. Olyanok voltak mint Olaszország kis mellékutcái. Hirtelen valaki befogta a számat és berántott az egyik melléksikátorba egy kést szorítva a torkomhoz. Megfagyott bennem a vér, majd az a valaki a falhoz vágott, és az állam alá támasztotta a pengét. Rémülten néztem a szürke szempárba, amik eszelősen vizslattak.
-Na? Félsz már tőlem?- mosolygott, mire nyeltem egyet.
-Nem.- szedtem össze minden bátorságom, és egy álmosolyt erőltettem az arcomra, mire elkomorult és az arcában lévő minden izom megfeszült. Hirtelen kikaptam a kezéből a fegyvert és az ő torkának nyomtam.-Na és te tőlem?- vigyorogtam ördögien. Éreztem, ahogyan a keze és egész teste elkezd remegni, de nem a félelemtől. Sokkal inkább a düh hajtotta. Nem mondott semmit, csak merev tekintettel fürkészte az arcom egyre közelebb hajolva, ezzel én is hátrébb húztam a kést, nehogy baja legyen. Aztán lábam megrogyott és legszívesebben sikítottam volna. Castiel megfogta és egyszerűen beledőlt a késbe, ami eltűnt a torkába. Hulla fehér arccal néztem a még mindig rezzenéstelen szemeibe. Nem éreztem semmit. Csak lefagytam. Aztán ingerülten felkacagott, majd hátat fordított és elrohant. Ledermedve néztem a kezemben maradt ezközt. A pengéje nem volt véres, s mikor végig húztam rajta az ujjam, még éles sem volt. Elkezdtem nyomogatni, és a pengéje beljebb csúszott. KOMOLYAN EGY NYAMVADT, RUGÓS JÁTÉKKÉSSEL FENYEGETETT MEG?!
-CASTIEL!!!- üvöltöttem, majd utána rohantam. Még láttam az osztálytársaim rémült tekintetét, ahogy mindketten leválunk egy teljesen idegen városban.
Már vagy negyed órája kerestem a tömegben, de sehol sem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy valami régi, elhagyatott gyárról mesélt nekem a buszon. Néhány embernyi kérdezősködés után megkaptam a helyes irányt, és őrült módjára futottam felé. Olyan húsz percnyi loholás után rá is találtam. Hát mit, ne mondjak, ember legyen a talpán aki oda este bemerészkedik, pedig nem vagyok egy gyáva alak. Mondjuk a napfényben nem tűnt olyan rémisztőnek, de a betörött ablakok és burjánzó növényzet megadta neki a rossz hatást. Ideges szitkozódások és zavart léptek hangját hallottam odabentről. Akkora már teljesen lenyugodtam, így nincs mit veszteni alapon felbaktattam a növényzettel benőtt lépcsőn, majd betuszkoltam magam a félig leszakadt vasajtón amin csak egy "Belépés saját felelősségre" tábla volt kiakasztva. Biztató.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése