Régi Párizsi mese

//Nos, úgy gondoltam, felfedem előttetek Mica életének egy töredékét. Ha úgy tetszik egy második Prológus. Valamint ez az eddigiektől eltérve egy külső szemszögből  lesz olvasható. Remélem ezért  nem szándékoztok majd mágján elégetni, bár rászolgálnék ;) //

Viktor idegesen járkált fel-alá szobájában. Amióta őt és barátnőjét választották meg a bálon, azóta az élete olyan tökéletesen alakult. Eddig is mindketten közkedvelt személyiségek voltak iskolájuk életében. Viktor magas volt, jóképű, izmos, lehengerlő stílussal. Párja, Mica alacsony volt, törékeny, ám mégsem az a nebáncsvirág típus, hisz volt, hogy ő tette helyre a fiú fejét is.
Késő téli nap volt, így már délután négykor sötétség borult a városra. Ablaka elé állva fonta össze mellkasa előtt karjait, így kémlelve a kivilágított Eiffel tornyot. Agyaiban a fogaskerekek vészesen kattogtak a reménytelen hangzású sms miatt. Úgy tervezte, hogy azt az estét, és a másnap reggelt tökéletesen élik meg, nem is akármilyen alkalomból.
 Édesanyja éjjeli műszakban ügyel, édesapja meg már két éve, hogy meghallt, így a házban nyugtalanító csöndesség honolt. Szemével folyamatosan az éjjeli szekrényen pihenő kis dobozkára pillantott, mitől ajkai szegletében halovány mosoly bujkált. Egy autó parkolt le a háza előtt, s a belőle kiszálló személyt látva szíve nagyot dobbant. Szorult torokkal, hevesen lüktető mellkassal hallgatta, amint valaki bejön a házba, fel a lépcsőn, majd megáll a szoba ajtaja előtt. De mégsem jött be.
-Ennyire félsz tőlem?-nyitott ajtót lágyan suttogva, de a látványtól benne akadt a levegő.
Eddig koromfekete hajú szerelme most rózsaszín tincsekkel és könnyes, égszínkék szemekkel állt előtte.
-Beszélnünk kell.-szipogta, majd csendesen beljebb lépkedett és pulóverét levéve leült az ágyra. Viktor döbbenten sétált utána, és félelemmel telve ült le mellé.
-Mi történt veled?-suttogta és nem bírta tekintetét levenni a lány hajzuhatagáról
-Éppen erről kell beszélnünk...A szüleim...-kezdte, de nem bírta befejezni, mert kitört belőle a sírás és párja mellkasának borult.
-Sssshhh...Ne sírj, én megvédlek.-simogatta fejét, majd lassan feljebb húzta és eldöntötte az ágyon, úgy ölelve magához.
-Nem tudsz...Már így is túl sok bajt okoztam neked...Ettől már nem...-sírt a lány, és szorosan Viktorhoz bújt, teljesen mellkasába fúrva fejét.
-Butaságokat beszélsz Mica. Mindig megvédtelek, akármi volt, és ez sosem volt teher.- emelte meg kedvese arcát, majd egy könnycseppet letörölve közeledni kezdett. Mikor ajkuk egymáshoz ért, Mica összeszorította szemeit, egész teste megfeszült, mire Viktor felnyögött. Érezte, ahogyan a lány könnyes arccal, fájdalmasan húzódik hozzá egyre közelebb, míg nem maga alá temeti a fiút. Viktor kezei folyamatosan a lány hátát simogatták, miközben gyengéden leszedték róla a pólóját.
-Viktor...könyörgöm,ne...-sóhajtott Mica, de teste ugyanúgy tűzben égett.
-Miért? Két éve várok rád Mica...Könyörgöm, ne kínozz tovább!-dorombolt, majd ajkait újra a lányéra tapasztotta.
-Nem lehet...én...elköltözöm...-nyögte, de a végén elcsuklott a hangja és ujjabb könnycseppek csorogtak le az arcán. Viktor kezei megálltak a simogatásban és rémült tekintettel nézett a síró lányra.
-Ne...Nem hagyhatsz itt!-ült fel hírtelen, mire a lány az ölébe csúszott, úgy ült vele szembe.
-Nincs...nincs más választásom. A szüleim teljesen megőrültek. Nem akarlak veszélybe sodorni Viktor, értsd meg!-kiáltott a végén a fiúra, mire elködösült Viktor tekintete. Torka teljesen megszorult, szemében könnycsepp kezdett összegyűlni.-Sajnálom...-bújt Mica szerelméhez, de ő nem tudott rá mit mondani. Szorosan magához ölelte a lányt és hagyta, hogy könnyei lecsurogjanak arcán. Most nem szégyellte, hogy sírt. Maguk sem tudták, mennyi ideje ülhettek ott ölelkezve, könnyeiket kieresztve, de akkor nem is érdekelte őket. Ott voltak egymásnak és talán utoljára ölelhették meg a másikat így hagyták magukt sodorni az idővel. Mikor Viktor elengedte a lányt, az nem akart rá nézni, mert szégyellte magát. Viktor oldalra nyúlt, és leemelte a kis dobozkát a szekrényéről.
-Ez mi?-Mica torka teljesen elszorult, és már fájt a sok sírástól.
-Holnapra tartogattam. A két éves évfordulónkra.- hangja mély volt és rekedt a szomorúságtól. Aranysárga szemeit a lány arcára emelte, majd elé téve kinyitotta a kis dobozt. Mica levegője benn akadt, szeméből még jobban folytak a könnyek.
-Ezt...ne...-tette szája elé a kezét, úgy sírva.
-Kérlek...Legalább ennyi emléked legyen tőlem...-helyezte az ölébe a dobozkát.- Mindennél fontosabb vagy nekem, és nem akarom, hogy csak úgy itt hagyj.- suttogta, mert torkát ismételten a sírás fojtogatta. Kezeivel finoman kiemelte a dobozból az ezüst láncot. A rajta lévő medál egy örökké jelet ábrázolt, benne a nappal, mikor összekötötték életüket. Mica zokogva hagyta, hogy Viktor a nyakába akassza, majd a mellkasának borulva dőltek el ismételten az ágyon.
-A legjobb barátom vagy, amióta az eszemet tudom. Mindig te védtél meg, ha az ovónő le akart cseszni, mert a többi taknyos rám kente a balhét. Mindig én segítettem neked felmászni a cseresznye fára, hogy cserébe hozzál nekem gyümölcsöt. Azóta bánom a napot, mikor megijesztettelek, és mikor lezuhantál, ezáltal megfosztottalak a legdrágább kincsedtől.-ennél a mondatnál a fiú elkezdte simogatni Mica combját, egyre beljebb haladva, de végül nem ért hozzá.-Sajnálom, hogy gonosz kölyök módjára nem kaptalak el. Hálával tartozom, hogy ennek ellenére is mindig kitartottál mellettem. Olyan voltál nekem, mint a húgom, és kötelességemnek tartottam,hogy mindig megvédjelek. De aztán, mikor ilyen bombázó lettél... Úgy éreztem már általánosban meg bolondulok, ha nem szerezlek meg. Lehet, hogy te nem vetted észre, de próbáltam mindig a kedvedbe járni, és másokat elrémiszteni mellőled.-kezdte el szórakozottan játszadozni rózsaszín tincseivel, szoktatni magát a látványhoz.-S mikor gimnáziumba kerültünk, úgy éreztem nem bírom tovább. Minden egyes alkalommal, mikor nyáron bikiniben láttalak, kívántalak. Mikor képes voltál előttem átöltözni a teremben tesi órára, annyira megbíztál bennem és megszokottnak vélted, úgy éreztem nem bírom türtőztetni magam. Rég óta vágyom rád, és féltem, hogy a múlt béli nőimmel való kapcsolatom miatt nem fogsz megbízni bennem. De most...Egy nap híján két éve már hozzád kötöttem az életem, és nem akarom, hogy ez nyom nélkül eltűnjön.-küszködött Viktor a szavakkal és a végén egy ujjabb könnycsepp gördült le az arcán.
Mica merev, meglepett tekintettel hallgatta a fiú vallomását, majd kitört belőle a zokogás. Viktor tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látja a lányt, és nem akarta elpazarolni. Tudta, semmi sem fog történni éjszaka, és többre becsülte Micat, hogy erőltesse vágyait. De mégis, mikor megérezte a lány puha ajkait a nyakán, összerezzent.
-Nem akarlak semmire kényszeríteni. Ne bűntudatból add magad nekem, és főleg ne szánalomból!-morogta, de túlságosan élvezte a lány érintéseit.
-Sssshhh...-suttogta Mica, majd beleharapott kedvese nyakába, mire az felordított. Mindkettőjük teste megfeszült, és kezdték elveszteni a fejüket.
-Könyörgöm...ne  tedd... Nem tudom magam vissza fogni...-nyögte Viktor fájdalmasan, de  a lány hajthatatlan volt. Ismét belemélyesztette fogait a fiú nyakába, mire teste összerándult és átfordítva magukat maga alá szorította a lányt. Hamarosan már csak egy takaró volt, mi be fedte őket.
-Tartani fogjuk a kapcsolatot. Megígérem, minden nap írok, vagy hívlak. De könyörgöm, te ne tedd. Várd amig jelentkezem!-suttogta a lány. Bár mindketten valahol tudták, ez nem így lesz, és a kettőjük közti kapcsolat talán egy életre megszűnik, mégsem akartak ezen a gondolaton rágódni
Csókjaikkal perzselték egymás ajkait és könnyes tekintettel adták át maguk az első és egyben utolsó éjszaka mámorának.

18.foszlány

Fura és egyben rémisztő érzés fogott el. A felhők felől alásüllyedve, megpillantva a Francia földet, összerezzentem. Mit eddig oly annyira el akartam kerülni, akkor menthetetlenül vágytam rá. Egy érzés kerített hatalmába, minek nem tudtam parancsolni. Honvágy. Izgalomtól csillogó szemekkel pislogtam ki a kis kerek ablakon, míg körülöttem a többiek durmolása töltötte be a teret.
-Még mindig nem szeretnéd ezt? Zökkentett ki egy hang ábrándozásomból.
- Most már izgatottan várom.-mosolyogtam a felemás szempárba. Mintha mondani akart volna valamit, rágódott magában, de a szavakat megelőzte egy ismeretlen személy mondanivalója.
„Hamarosan megkezdjük a leszállást. Kérjük kedves utasainkat, hogy helyüket elfoglalva kössék be biztonsági öveiket. Köszönjük, hogy minket választottak!”- hallatszódott a bemondóból, mire Lysander ajkait mély sóhaj hagyta el, és visszatért a helyére. Mihelyst becsatoltam magam, oldalra siklott tekintetem. Abban a helyzetben, oldalra dőlt fejjel, kissé nyitott szájjal, kusza vörös tincseivel durmolva mondhatni aranyosnak tűnt. Kósza gondolatból adódóan mosolyogva nyúltam a mellette keverő szíjakért és kezdtem el vele az ölébe babrálni.
-Mit művelsz?-ragadta meg hirtelen a kezem, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
-Csak hamarosan leszállunk. Gondoltam bekötlek.- mosolyogtam rá tőlem szokatlan nyugodt hangnemben.
-Nem vagyok gyerek!-játszotta a sértődöttet, majd elengedve a csuklóm bekötötte magát.
-Ahogy gondolod.-pihegtem jókedvűen, hiszen akkor már semmi sem lankasztatta le a kedvem.
-Szokatlanul jó kedved van. Nem vagy te lázas?-vigyorgott gúnyosan.
-Csak örülök, hogy itthon vagyok.- vonogattam a vállam, majd összepakoltam a kézi poggyászom, hiszen idő közben földet ért a gép is.
Minden úgy történt ahogyan Faraize mondta, hiszen a busz már a parkolóban várt ránk. Az elsők között szálltam fel a fedélzetre és a helyemen pattogva siettettem a többieket.
Nem volt hosszú az út, míg elértük a belvárost, nekem mégis több évnek tűnt. Ahogyan a fák és repce mezők suhantak el mellettünk gyomromban egyre nagyobb görcs keletkezett. Hallottam a hozzám intézett mondatokat és kérdéseket, de mégsem tudtam őket felfogni, ezáltal válaszolni is képtelen voltam. Mikor a háztetők sokasága mögül kiemelkedett az Eiffel torony teteje, szívem nagyot dobbant. Sajnos egy piros lámpa utunkat szegte, így reménytelenül néztem ki az ablakon, az elsétáló embereket kémlelve. Hirtelen egy személyen megakadt a szemem, arcomra fülig érő mosoly szaladt, és vétek lett volna kihagynom a lehetőséget. Felpattantam az ülésből, majd a többiek kerek tekintettel nézték, ahogyan éles lendülettel húztam el az ablakot és derékig kihajoltam rajta.
-Már megint lógsz, te Isten csapása? Ajánlom, hogy mire megérkezem, te is benn legyél!-ordítottam a távolodó fiúra, mire ő éles fordulatott vett. Barna haja alól, fehérre vált arccal nézett rám, mintha kísértett lennék, míg én boldogan integetve tovagurultam a busszal.
Mikor a járgányunk lepakolt a kollégium előtt, boldogan szálltam ki és vizslattam a hatalmas épületet. Jobban belegondolva szinte nem is változott a fél év alatt, csupán a fal firkákat tüntették el. Mint valami hiperaktív mókus, akit speed-el tuningoltak, mászkáltam oda vissza a bejárattól nem messze, várva az engedélyt. Mikor Faraize kimondta a bűvös mondatot, azon nyomba megragadtam  bőröndöm és léptem be a dupla üveg ajtón. A recepciós pultnál a már számomra jól ismert nő ücsörgött teendőibe merülve. Hosszú, platina szőke haja szoros kontyba volt fogva feje hátuljára. Fekete kosztüme tökéletes simult nőies testéhez. Arcán a tégla alakú vékony okuláré fiatalosabbá tette az amúgy 40-es éveiben járó hölgyet. Mikor érzékelte a kis csapatunk megérkeztét, még gyorsan hadart pár szót mobiltelefonjába, amit aztán szoknyája zsebébe mélyesztett. Kedves mosollyal tekintett végig rajtunk, és elvárásaim szerint rajtam megakadt. Szinte látszott, ahogyan a vészcsengő megszólal a fejébe, és az a kedves kis mosoly lefagyott az arcáról.
-Ohh Mon Dieu…-suttogta, mire a fülig érő vigyorral elé szaladtam.

//Mivel nekem csak a régi jó Google barátom segített az eddigi francia tudásomban, így nem szeretném az elkövetkezendő részekben őt nyüstölni. Szóval amíg Mica és kis csapata Párizsban tartózkodik, a francia nyelvű beszélgetéseket dőlt betűvel fogom érzékeltetni //

-Csókolom!-ugráltam előtt, mire ő a halántékát kezdte dörzsölgetni.
-Költözés?-nézett rám félő tekintettel, mire megráztam a fejem és a hátam mögötti társaságra böktem. Ekkor megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mi biztosított arról, még mindig szeret engem.
-Akkor köszöntelek titeket az Amour Sucré gimnázium kollégiumi részében. A nevem Katharina, a kollégium felügyelője vagyok. Először is szeretnék gratulálni az osztálynak a választásokon elért helyezésért! Majd az egy hét alatt az itt nyertes osztállyal lesztek össze vonva. Másodjára pedig szeretnék nagyon jó szórakozást kívánni nektek, és remélem meg lesztek elégedve a kollégium szobáival.-mosolygott az osztályra, mire a nagy rész tátott szájjal bámult Katere. Ő semmit sem értett belőle, így a fülébe súgtam azt az apró cseprő információt, hogy az osztályom teljes mértékben analfabéta franciából. Szegény nő teljesen elképedt, majd kérte, hogy fordítsam le nekik amit az előbb mondott, és tájékoztassam Faraize-t , hogy a szoba kulcsokért menjen. Biztosabbnak tartottam, ha először az osztályfőnökömmel beszéltem, aki végig bólogatott, majd felkarolva a kulcsokat szétosztotta az eközben kialakult csapatoknak.
-Szabad a kéró!- kiáltottam fel, majd nem törődve Rosalyék rám váró tekintetével és a többiek mit sem értésével kezdtem el a lift felé rohanni magam után húzva a cókmókom. Mikor a felvonó beindult már idegesen topogtam a lábammal, majd mikor kiszabadultam ösztönösen indultam a 69-s számú szoba felé. Elé lépve a szívem a torkomban dobogott, elégedetten láttam, hogy az ajtót még nem szerelték meg a legutóbbi banzájunk óta ami mikor is...nagyjából fél éve volt. Mély levegőt vettem és rutinosan berúgtam az ajtót, ám a mögötte uralkodó állapotra nem számítottam, így ledermedtem. A két lány halálra rémült arccal ült az ágyán, hisz gondolom azt hitték egy tanár leplezte le őket. Átfutott az agyamon egy kusza gondolat, hogy aznap is lógni fognak, de mégis hírtelen érintett.
-Miiicaaa!!! –zakkantot ki a két sikoly merengésemből, és a két lány ugrásukkal már a földre is taszított.
-Hogy? Mikor? Miért? Úr Isten de jó a hajad!-sikongattak szinte egyszerre, miközben mindhárman a a földön fetrengtünk, belőlem meg kipréselték a levegőt.
-Hmm…Ez így sokkal élvezetesebb látvány.-hallottam meg az ismerős hangot, mire kissé feljebb emeltem a fejem.
-Nem a legmegfelelőbb alkalom…-nyögtem fájdalmasan, mire a kis vörös megeresztett egy-egy hófehér mosolyt a két barátnőmre, kik ettől teljesen elolvadtak.- Gyors menetben húzd innen a segged!-emeltem fel rá a hangom, mire megadóan feltette a kezét és besétált a szemben lévő szobába.
-Ohh elolvadok…-sóhajtott Amanda.
-Miért ment el?-biggyesztette le a száját Gizell.
-Mert elküldtem. De látom nagyon rülök nekem.-vágtam be egy szarkasztikus fintort, mire észbe kaptak, majd felrángatták hármunkat a földről és berántottak a szobába.
-Hogy kerülsz ide? Vissza költözöl?-csillogott Amanda smaragdzöld tekintete. Látszólagos kimerültséggel rogyott le ágyára, majd az arcába lógó élénknarancs tincseit kezdte el kifújkálni az arcából.
-Ez volt a titkos nyereménye a választáson nyerő osztálynak.- huppantam le egykori ágyamra. Meglepően vettem észre, hogy minden pontosan úgy volt, ahogyan hagytam.-Nem költözött be senki?-vontam fel a szemöldököm, majd elterültem az ágyon.
-Nem engedtük senkinek. Tudod, megvannak a módszereink.-csillogott Gizell ébenfekete tekintete, miközben laza ló farokba fogta türkizkék haját.-De akkor nem költözöl vissza?- biggyesztette le ajkait, mikor eljutott a tudatáig az ittlétem oka.
-Csak egy hét erejéig.-sóhajtottam nagyot, majd felültem az ágyamon.-Bár látom van mit bepótolnunk.- szorítottam egyik kezem ökölbe, majd belecsaptam vele a tenyerembe.
Sokatmondóan összenéztem a két lánnyal, majd egyszerre pattantunk fel és kezdtünk neki a rendezkedésnek. Mivel alig volt egy óránk, hogy elkészüljünk az indulásig, így sietnünk kellett. Nem kellett sokat győzködnöm őket, hogy hagyják az az napi lógást és rám hagyatkozva két órás késéssel velünk együtt jöjjenek be az iskolába. Előszedtük a már kilencedikben átalakított iskolai egyenruhánkat, és magunkra öltve vettünk fel a régi csapathoz méltó megjelenést. Hallottuk, ahogyan Faraize a szomszéd szobában veri Castielék ajtaját, hogy vegyék át az egyenruhát. Mikor kiléptem már nekem is mondta volna a felszólítást, de végignézve rajtam elállt a lélegzete.
-Úgy látom, sikerült beilleszkednek.-kerekedett a tekintete.
-Vissza Tanárúr. Vissza.-mosolyogtam, majd a két lánnyal az oldalamon megindultam az aula felé.
-Már csak ez hiányzott.-nézett ránk megrökönyödött tekintettel Katharina.
-Most miért? Mindig is olyan bájosan viselkedtünk.-mosolyogtunk, mire a nő csak legyintett, majd visszafordult a papírjaihoz.
Éppen vad beszélgetésben voltunk az elmúlt fél évről, mikor fütty szó csapta meg a fülünket.
Megfordulva olyan látványban volt részem, amiben eddig még sosem. Lysander, Castiel és Nathaniel közeledett felénk mondhatni egészen elegánsan egyenruhában. Meg kell, hogy valljam, kimondottan jól állt rajtuk az itteni divat. Így álltak meg Gizell, Én és Amanda előtt kajánul vigyorogva.
-Azt hiszem élvezni fogom az itt létett. Mindenki csaj ilyen egyenruhában mászkál? -nézett végig rajtunk Castiel gonoszan vigyorogva, mire a szemébe nevettem. A lányok csak kérdőn rám nézett, hogy mit mondott, hiszen egy szavát sem értették. Kissé meg is lepődött, és csak felvonta a szemöldökét.
-Itt én vagyok a góré. Ezt ne feledd Vöröske!- vigyorogtam rá pimaszul, mire fújtatott egyet, és sarkon fordult.
-Bonjour.-csókolt kezet Lysander mindkét lánynak, mitől szegénykék teljesen elaléltak. Én ledermedve tűrtem, ahogyan egy finom csókot lehelt a homlokomra, majd sunyin mosolyogva barátja után sietett.
-Nem tudom. Nekem valahogy olyan szokatlan.- gombolta ki a felső két gombot a fehér ingén Nathaniel, mire felkacagtam.
-Hisz majdnem olyan amiben minden nap vagy!- tártam szét a karjaimat, mire megrángatta a vállait és ő is faképnél hagyott minket.
-Mi miért nem értünk ebből egy kukkot sem?- néztek rám sértődötten a lányok, mire én csak védekezően feltettem a kezem.
-Majd a kis katona fordít nektek.-vigyorogtam, mire somolyogva összenéztek.
-Miért nem te?-tette csípőre Gizell a kezét.
-Mert én pihenni jötten nem pedig tolmács gépet játszani.
-Na te is a régi Mica vagy.-csapott nevetve a vállamra Amanda.
-Sose voltam más…-ám további csevejünket Faraize hangja törte meg, aki indulásra buzdított minket.
Az út nagyjából öt percig tarthatott, hiszen az építőknek hála a két épület közel van egymáshoz. A bejáraton belépve széles mosoly terült az arcomra, s hallottam, ahogyan páran kuncogni kezdenek az egyenruha miatt. Hiába a szép álca, az iskola diákjai sose viselik az amúgy kötelezőt. Azonban mikor már egy ideje ott álltunk, a hátunk mögül összesúgások és elképedt mondatok hallatszódnak, amit én egy elégedett mosollyal nyugtáztam. Mikor megjelent az igazgató, engem látva kissé kikerekedett a szeme, majd egy „Ez érdekes hét lesz” nézéssel váltott pár szót Angolul az osztályfőnökünkkel. Ezután Faraize ketté szedte az osztályt, aminek én nagyon örültem, hiszen a kevésbé kívánatos személyek egy tőlem eltérő csoportba kerültek, bár ez Castielről nem volt elmondható, mivel a trió is velem jött. Faraize megadta a parancsot, hogy induljunk el a kijelölt terembe, és az osztály egyik felét, a terep tapasztalataim miatt rám bízta, míg ő a másikkal ment. Büszke léptekkel indultam meg a volt osztály termem felé, mikor meghökkentő dolog történt. Valaki hátulról futtában összeborzolta a hajam és már csak egy terep nadrágot láttam elrohanni. Mikor utána vetemedtem volna, egy másik személy elém vágott és átölelve megpörgetett. Miközben pörögtünk arca veszélyesen közel került az enyémhez. Az Ő arca, illata, mosolya... Az arca egyre csak közeledett. Szívem hevesen vert, úgy éreztem a sírás fojtogat. Körülöttünk lelassult az idő, s mikor ajkait az enyémhez érintette megadóan sóhajtottam. Ekkor megállta a pörgetésben, eltávolodott, s ami nekem egy órának tűnt, az egyébként pár pillanat alatt lezajlott. Ledöbbenve néztem az aranysárga szemekbe, amik huncutul csillogtak, majd futásnak eredtek. Leszarva mindenkit aki rám volt bízva iramodtam a két bajkeverő után, ezzel nem kis feltűnést keltve. Láttam a kérdő és meglepett tekinteteket. Nevem többször is hallattszott az iram alatt, de én nem törődtem vele.
-Kentin! Viktor! Azonnal hozzám!-hallottam messziről a hangot, mikor nyomukat vesztettem, így nevetve futottam a hang irányába.
-Tiszteletem!-rohantam el egykori osztályfőnököm előtt.
-Mickie? Maga már megint?!-ordított utánam, mire én elnevetem magam. Már a fél iskolán végigkergettem a két szerencsétlent, bár már én éreztem magam annak. Mikor befutottak így terembe már teljesen kipurcanva rontottam utánuk és csaptam be magam mögött az ajtót. A terembe a mű csontvázon kívül nem volt más, de ekkor valaki átölelt hátulról és szorosan magához vont.
-Mint a régi szép időkben.-dorombolta a fülembe, mire élvezettel teli mosoly kúszott az arcomra. Hirtelen fordultam meg és öleltem magamhoz sárga pulcsijánál.

-Jó újra látni.- fúrtam a fejem a mellkasába, mire még erősebben szorított.
-Ha már semmi élet jelet nem adtál eddig magadról.-suttogta sértődötten, mire kicsit elhúzódtam és végigsimítottam az arcán.
-Héé! Én is itt vagyok!-kiáltotta el magát a kis katona, mire felnevetünk és alkottunk egy szép kis csoportos ölelést.
-Halmayt ki fogjuk csinálni.-rázta ki szeméből fekete tincseit, mikor kiléptünk az ajtón.
-Ezért jöttem.- boxoltam bele a vállába, mire átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejem tetejére.
-Mickie Mal!-hallottam meg az éles rikácsolást a hátunk mögül, mire össze rezzentem.
-Heheh… Jó napot Mrs.Halmay-mosolyogtam aranyosan, mint egy angyalka.
-Magára vár az osztálya! Csak úgy ott hagyta őket! Vezessék be őket az órámra! De futólépésben!-ordított, mire mindhárman nagyot ugrottunk és komótosan elkezdtünk sétálni.-Azt mondtam futólépésben!-rikácsolta, mire Vicktor felkapott az ölébe és úgy kezdett velem futni Kentinnel a nyomunkban.
-Javíthatatlan vagy!-néztem bele boldogan az aranysárga szemeibe, mire elmosolyodott. Így érkeztünk meg a teljesen elveszettnek tűnő osztályunkhoz. Mindenki kerek szemekkel nézte a bevonulásunk, és mikor Viktor letett az öléből Rosa elismerően bólintott Amanda és Gizell pedig boldogan ugrándoztak. Ám ami eztán következett, azt semmi képen sem akartam. Viktor átfogta a derekam és magához húzott. Arca ismételten közelíteni kezdett felém, bennem pedig megszólalt a vészharang. Akármennyire is vágytam rá, hogy úja éljem amit régen, a többiek nem tudtak az itteni dolgaimról.
-Kérlek ne.-rántottam el a fejem, mire az ujját az állam alá tette.
-Mond, hogy nem akarod.-kezdett el erősködni. Próbáltam eltolni magamtól, de egyértelműen erősebb volt. Ekkor hirtelen eltűnt a súly, s mikor kinyitottam a szemem, már Castiel állt előttem, maga mögé taszítva engem, Viktor pedig pár méterrel messzebb tántorgott.
-Ne merj hozzá érni!-vicsorgott Castiel, bár Viktor ebből egy szót sem értett.
-Nem tudom mit pampogsz öcsi, de nem is érdekel.-lépett közelebb Viktor.- Jól jegyezd meg vöröske, hogy ez az én területem. Lehet, hogy otthon te vagy a góré, de itt az én szabályaim diktálnak!-vicsorgott a vöröskére és elénk lépett.
-Jobb ha elhúzol.-morgott Castiel én pedig kezdtem megilyedni. A két fiú között szikrázott a levegő, az aulában mély csend volt, senki sem mert megszólalni. Levegőt is csak pihegve vettek az emberek.
-Mit pofázik?-nézett Viktor Kentinre, mire ő lefordította az eseményeket. Viktor gúnyosan felnevetett és megragadta Castiel pólóját, mire összerezzentem.-Nem tudod, kivel kezdtél ki öcsi!

17.foszlány

Üdvözletem! Elősször meglepődtem, hogy milyen hamar hoztam nektek az új részt! Ami aztán kissé elszomorított, hogy ez igen csak rövidke lett, amiért ezúttal szeretnék elnézést kérni. Sajna nem szerettem volna egybe vonni magát az utazást és a megérkezés utáni első napot, így ez most így sikerült. Na, de nem húzom tovább az időt, jó olvasást! ^^

Hétfőn korán indultunk. Naaagyon korán. Összenőtt szemekkel álltam a reptéri váróban egy oszlopnak dőlve, és véleményem szerint valamilyen szinten el is nyomot az álom.
-Hogy? Mi? Ki? Hol? Mikor?-néztem körül zavartan, mikor valaki megfogta a vállam. Összeszűkült, álmos tekintettel néztem a rózsaszínes szempárba, ami már vidáman mosolygott rám.
-Ébresztő! Hasadra süt a napocska! Mindjárt indulunk a divat fővárosába, és te képes vagy aludni?!- pattogott mellettem Alexy, folyamatosan rezegtetve kék haját. Ahogyan végignéztem a társaságon, abban a pillanatban csakis ő volt feldobva, mivel a gépünk egy órát késett, így mindenki a padokon vagy éppen a kövön elterülve húzta a lóbőrt.
-Alexy.-kezdtem szép nyugodtan.-Egy, még csak hajnali öt van,így még nem kelt fel a nap.-mutattam a kinn uralkodó sötétségre.-Kettő, a ruháim nagy része Párizsból van, szóval ne haragudj meg, ha engem nem hozz lázba a dolog. És három, KIBASZOTTUL ÁLMOS VAGYOK, SZÓVAL NE HÚZD FEL AZ AGYVIZEM!-az utolsó mondatot, már némi idegrángással a jobb szemembe mondtam neki, mire behúzta a nyakát és szomorúan az ablakhoz kullogott. Kimerülten kezdtem el dörzsölgetni az orrnyergem és utána vetemedtem.
-Ne haragudj, csak őszintén semmi kedvem ehhez a héthez.- simogattam meg a hátát, mire szomorúan rám nézett.
-Akkor sem kellett volna így leteremteni!-szipogta, de szerencsére nem sírt, mert azzal szörnyű bűntudatott ébresztett volna bennem.
-Tudom, és sajnálom. De kiengesztelésképpen elviszlek egy kinti barátomhoz, akinek tetszetős kis butikja van, és a segítségemmel akár még kedvezményt is kaphatsz.-böktem finoman oldalra, mire elmosolyodott, majd átkarolta a vállam. Nem sokkal később elkezdett felkelni a nap, így a kis kékség vállának dőlve néztem, de lassan megint elnyomott az álom…vagy mégsem, hiszen Faraize hangja lengte be a kihalt várót, hogy hamarosan megérkezik a gép, nekünk pedig indulnunk kellett lecsekkolni. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, csak éppen mögülem éles vijjogást hallottam majd mikor megfordultam a vöröskét láttam a falhoz szorítva egy biztonsági jóvoltából. Egy ideig néztem a jelenetet, majd mikor megfordultam a nevem ütötte meg a fülem. Komótosan odavánszorogtam a kisebb társasághoz és fáradtan pislogtam, hol az értetlen osztályfőnökömre, hol pedig a neki franciául hadobáló őrre. Nagyot sóhajtottam és megkérdeztem, hogy mi is a gond, erre mondta az a drága ember, hogy Castiel zsebében találtak egy fém öngyújtót és egy szegecsekkel kirakott karkötőt valamint a nyakán a láncon egy penge volt(természetesen divatból) és hogy nem akarja át adni őket. Mikor ezt sikeresen lefordítottam az osztályfőnökünknek, ő csak a fejére csapott, majd idegesen kezdte el magyarázni az eközben alvó fiúnak az utazás feltételeit, amit immár az őr nem értett. Ilyenkor szoktam eltűnödni azon, hogy miért nem egy anyanyelvű biztonsági őrt rendelnek ki a csekpointra. Végünk csak kedvesen mosolyogva a nagydarab kreolbőrű egyénhez fordultam és elmagyaráztam neki, hogy annak a pirosnak nincs valami rendben az agyával, mert a sok festéktől meggágyult. Persze ezen a hapsika jót nevetett és gond nélkül átmehetett Castiel feltéve, hogy felelősséget vállalok érte. Még szép, hogy ismételten én viszem a balhét. Amúgy az őr, mint később kiderült Francis, rendkívül jó fejnek bizonyult, és végig kísért minket, vagyis engem a beszállásig, végig nevetve az egészet. Szegény osztálytársamék semmit sem értettek az egészből, csupán Lysander jött oda váltani pár szót velem, és pár mondat ereéig beszállni a Francissal való csevejembe, de olyankor én inkább lesütött szemmel meghúztam magam.
A repülő út…nos, hogyan is fogalmazzak. Volt már simább utazásom is, és így utólag mégis csak a buszra tenném a voksom. Persze nem velem volt a gond, mert én már jól bírom az ilyen megrázkódtatásokat, de a többiek…áhjj…nekik még van mit tanulniuk. Alapjáraton mindenki kedvére rátette a bélyeget, hogy egy órás késéssel indultunk. Természetesen amikor már felszálltunk a gépre és a nekünk kijelölt másodosztályon mindenki elfoglalt egy bizonyos helyet, hirtelen nagy lett a jókedv. Csak sajnos nem sokáig. Tudni illik a repülőgép, mikor kissé gyorsít vagy lassul a szárnyakon megemelkednek a lemezek ezzel csökkentve, vagy éppen növelve a légellenállást. Valójában ezt úgy láttam rajtam kívül csak egy ember tudta, és vele sem jártunk valami jól.
-Gyerekek! Szét szakad a szárny!-ordította el magát Castiel, visszatartva a nevetését, mire mindenki az ablakhoz tapadt, és látva a felnyíló lemezeket nem kis pánik keletkezett. Faraizzel, majd később Nathaniellel és még Lysanderrel próbáltunk meg lecsillapítani a helyzetet, amíg Castiel a hasát fogva fetrengett a helyén és nevetett a kialakult helyzeten.
-Azonnal nyugtasd meg őket!- rivalltam rá, mellé állva, mire nagyot ugrott és beverte a fejét, a fenti tartókába.
-Jól van na, már nevetni sem lehet.-morgott-Nyughassatok, csak szórakoztam! Senki sem fog meghalni!- tette fel a kezét, mire mindenki lecsendesedett és nagyot sóhajtott.-Egyenlőre…-tette azért hozzá a végén, mire jópáran összerezzentek. Nagyot sóhajtottam és elindultam a még pityergő Viola felé, mire Castiel bevállazott, ezzel nekilökve az éppen első osztály felé igyekvő hostesnek.
-Désolé!-fogtam a fejem, amíg páran felsegítettek minket.//Sajnálom//
-Pas de probléme.-mosolygott kedvesen, majd leporolta a ruháját és felvéve az elgurul pezsgős üveget el is tipegett.//Nem probléma//
Mérgesen sziszegve ránéztem a vörös ördögre, de az csak hetykén felpakolta a lábát az ÉN helyemre, úgy vigyorgott rám. Mérgesen fújtattam egyet, majd elsétáltam egy kissé hátrébb lévő sorba, ahol hosszas beszélgetés után sikerült megvigasztalnom a plüssét szorongató Violát. Szegényke olyan kis törékeny, így az volt számára a legideálisabb megoldás, hogy elaludt, így már nyugodt lesz számára az út. Olyan egy órával később az osztályfőnök elmagyarázta, hogyan lesznek a leszállástól a programok.
-Mikor becsekkoltuk és mindenki megtalálta a bőröndjét, a busz már várni fog minket. Először is a kollégiumba megyünk, ahol a már beosztott szobákban le tudtok pakolni, valamint átöltözni a majd ott kapott iskolai egyenruhátokba. Utána nagyjából a harmadik óra előtt fogunk beérni az iskolába, ahol csapatokban lesztek megosztva az évfolyamunkon. Szeretném, ha nem hoznátok szégyent az iskolánkra és betartanátok az Amour Sucré fegyelmét…-ám szegény tanár úr nem tudta befejezni, mivel a fegyelem szónál elröhögtem magam. Minden szem rám szegeződött, miközben én mint egy retardált fóka némán csapkodtam. Visszagondolva a régi két és fél évemre a fegyelem szó eszembe sem jutott volna az ottani viselkedésformákról. Semmi baj, mi nagyon jól fogjuk érezni magunk!

16.foszlány

~Most mit csináljak? Mi tévő legyek? Egy ilyen utat nem mondhatok le? És akkor mit mondanék a többieknek? Bocs srácok de a szüleim megszállott őrültek, akik minden áron vissza akarnának engem csábítani? És még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha kell elrabolnak? Teljesen hülyének néznének. Már vagy egy fél éve vagyok itt, és még senkinek sem beszéltem a múltamról. De vajon ki is értené meg? Hiszen mindegyikőjük élete olyan tökéletes. NA jó, majdnem, de akinek meg nem, annak meg még ennyire sem panaszolnám el a gondjaim.~
Eme gondolatok közt őrlődtem, miközben pakoltam a ruháimat és egyéb piperéimet a babakék bőröndömbe.
~Milyen lesz ismét odakinn? Párizst én már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mindent láttam és kóstoltam már. Bár, jó lesz viszont érezni Luigi pékségéből kiszálló illatokat és beleharapni az isteni fűszeres bagettjébe. A nyálam össze gyűlik a számba, ha csak rá gondolok. És a régiek? Vajon mennyit változtak? Hogyan fognak hozzám viszonyulni? Fel fognak ismerni egyáltalán? Hiszen nem is láttak még ezzel a hajammal, csak amikor fekete voltam. ~
Hirtelen mardosó érzés fogott el belülről. Vissza gondoltam a régi lakásunkra. Majd arra a kettőre, ahol anyámék a válás után hurcoltak egyik házból a másikba. Elkerülhetetlen, hogy lássam, hiszen a fő utcán lakik mindkettőjük. Nem akartam ott lenni, mert féltem, elcsábulok és felmegyek. Nem akartam ismételten ott kikötni, a szobámban állni, vagy a városban futni az őrült apám elől. Eszembe jutott a régi iskolám. Amour sucré… Ott mennyi minden változhatott? Eszembe jutottak a régi osztálytársaim, barátaim. Az arcuk látomásként lebegett előttem, nevetésük ott csengett a fülembe. A fájdalom amit ekkor éreztem, lassan elemésztett, hiszen oly sok idő után, ismételten eszembe jutott Ő…
Ekkor a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Nem tudtam, hogy pontosan mióta jelez, de a szám, már a felét is elhagyta.
-Halo?-vettem fel remegő hanggal, hiszen még a gondolataim hatása alatt voltam, majd nagyot sóhajtottam.
-Mica? Minden rendben?-Lysander hangja szerteoszlatta a képzeletemben mosolygó arcot, ezzel visszarántva engem a valóságba.-Hahó? Jól vagy?-hangja egyre rémültebb volt.
-Mi Hogy? Szia Lysander! Persze, nyugodj meg, csak kissé elmerengtem.- fújtam ki a levegőmet.
-Meghiszem azt. Már ötször hívtalak.-nevetett bele a telefonba, ami engem kisebb sokként ért.- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamerre. Úgy hiszem, jól esne egy kis beszélgetés, hisz vissza megyünk franciaországba. Úgy láttam, nem örültél kellőképpen ennek a hírnek…-vált teljesen nyugodtá a hangja, ami némiképpen engem is megnyugtatott.
-Egy séta tényleg jól esne.-sóhajtottam. Ezután lediktáltam neki a címem, ami kissé meglepte, de végül mondta, hogy hamarosan nálam lesz. Minimálisnál is alacsonyabb életkedvvel indultam neki felöltözni. Mikor elkészültem hallottam, hogy kopogtatnak a bejárati ajtón, és Agatha ajtót nyit. Hangjából ítélve teljesen el volt olvadva Lysandertől, hiszen a fiú modora és megjelenése kifogásolhatatlan. Legbelül azon imádkoztam, hogy vissza tudja fogni magát, nehogy túl lelkesedjen. Halk kopogás, majd az engedélyemre Lysander lépett be az ajtón kezében egy papír szatyrot tartva.
-Kedves az anyukád.- mosolygott szelíden, majd letette a zacskót az ágyamra.
-Nem az anyukám.- sóhajtottam, majd még utoljára átfésültem a hajam és indulásra készen a meglepett arcú fiú elé álltam.
-Érezzétek jól magatokat. Lysander vigyázz kérlek az én Drágámra!-integetett utánunk a konyhából kereszt anya, mire szemem forgatva kissé nagy lendülettel csuktam be magam mögött az ajtót. Cseppet sem voltam jó kedvemben, és ezt nem is próbáltam Lysander előtt leplezni.
-Tényleg nagy lehet a baj.-nézett rám óvatosan, miközben elkezdett egy bizonyos irányba vezetni.
-Fején találtad a szöget.-ráztam meg lassan a fejem, de ő nem kérdezett semmit. Látszott rajta hogy kíváncsi, ám mégsem tolakodó. Hatalmas sóhaj hagyta el a szám, majd a nagy széltől védekezve fejemre vontam pulóverem kapucniát és összehúztam magamon a bőrdzsekim.-Agatha a keresztanyám. Hozzá kerültem a szüleim válása után, mivel őket már ki nem állhatom. A szememben már megszűntek.- morogtam zsebre dugott kézzel, majd belerúgtam egy földön fekvő kőbe ami hangos csattanással vágódott egy szemetes kukához.
-Pedig annyira hasonlítasz rá.-tette zsebre ő is a kezét, majd a repkedő madarakat kezdte el nézegetni az égen.
-Anyám húga. A hajamat is csak miatta festettem rózsaszínre egy csel miatt, hogy a bíró rá bízzon. –fintorogtam, majd mikor megálltunk egy kis üzlet előtt, a merő kíváncsiság ült az arcomra. Lysander csak elmosolyodott, majd kinyitotta előttem az ajtót, ezzel beinvitálva. A felhelyezett kis csengő apró csilingeléssel jelezte megérkeztünk.
-Sziasztok Kedveskéim! Oh Lysander, nem is mondtad, hogy elmész! Gyertek üljetek le, azonnal hozok valami finomságot! Neked, gondolom  kedvenced lesz Lysander, a kishölgynek megfelel egy rétes?- sürgött egy kedves idős hölgy a pult mögött, ami roskadásig volt finomabbnál finomabb süteményekkel.
-Köszönjük szépen.- szólt kedvesen, majd adott egy lágy csókot a néni homlokára, és egy ablak melletti asztalhoz vezetett.
-Édesanyám rétesének nincs párja.-csillogtak a szemei, miközben illedelmesen kihúzta nekem a széket.
-Ő az anyukád?- nem mondom, kissé meglepett a hír, de ha jobban megnéztem sok hasonlóságot fedeztem fel bennük.
-Kissé meglepő, tudom.-nevetett fel kínosan, de akkor két tányért rakott le elénk az anyukája.
-Ó, milyen bájos kishölgy! Igazán szólhattál volna Lysander, mert akkor rendbe hozom magam! Jó étvágyat kedveskéim!- mosolygott kedvesen, majd el is tipegett a pult mögé szorgoskodni.
-Ez a rétes tényleg isteni!- kapdostam be egymás után a falatokat, hiszen a meggyes volt a kedvence. Lysander szótlanul nevetgélt rajtam, előhozva ritkán látott nevető ráncait szemei és ajkai sarkában.
-Mi zavar téged annyira Párizsban?- tette fel végül a kérdést, majd átnyúlva az asztal felett letörölt egy kis porcukrot a szám sarkából.
-Oda jártam iskolába.-tettem le a villám immár üres tányéromra, majd az állam alá támasztva kezem néztem a még mindig süteményt falatozó fiút.-És ami még ennél is jobb, pont az Amuor Sucré-ba, a Swett Amoris testvér iskolájába.-mikor ezeket kimondtam, Lys félre nyelte a falatot, mire köhögni kezdet. Gyorsan felálltam és mellé lépve kezdtem el veregetni a hátát.
-Szerintem ezt máshol folytassuk.-nyelt nagyot, majd ivott egy korty vizet. Illedelmesen elköszönt az anyukájától, majd kivezetett a cukrászdából.
Sokáig sétáltunk szótlanul, míg végül a park bejáratánál kötöttünk ki. Ilyenkor a viharfelhők már gyülekeztek a fejünk fölött és a szél is felerősödött. Lysander mégis ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még, én pedig nem visszakoztam.
-Ez minde, amiért rossz érzéssel tölt el a csere hét?-nézett rám éta közben, majd elővett a zsebéből egy papír zacskót, és felém nyújtotta.
-Nagyjából. Vagyis nem teljesen.-sóhajtottam, majd kivettem egy marok kenyér darabkát és etetni kezdtem vele az előttünk úszkáló kacsákat.-Tulajdon képen a szüleim a válás után Párizsba költöztek. Félek, hogy találkozom velük, és az senkinek sem lenne szerencsés. Valamint én már úgy ismerem Párizst, mint a tenyeremet. Szinte már semmi izgalom nincs benne, csak az idegesség és a félelem. Megaztán…-ejtettem le a fejem, majd szememmel a lábamnál sétáló kiskacsát kezdtem el nézegetni.
Látva Lysander kérdő tekintetét, rágódtam magamban egy darabig, de végül döntést hoztam.
-Rettegek, milyen lesz ismét belépni az iskolába. Tudod, ott közkedvelt voltam, de azt sem tudom, hogy ilyen lobonccal megismernek e!-markoltam bele a hajamba, idegességembe és tehetelenségemben teljesen elvékonyult a hangom. Éreztem, ahogyan egy vízcsepp lefolyik az arcomon, de az nem a könnycseppem volt.
-Nyugalom. Minden rendben lesz.- lépett közelebb és törölte le az arcomról.
-Nem. Én nem sírok.-kerekedett ki a tekintetem, majd egyre több és több csepp kezdett megjelenni körülöttünk, mígnem sűrű esőköpeny burkolt be minket teljesen.
-A rohadt életbe.-szitkozódtunk szinte egyszerre, majd futásnak indultunk.
-Erre!- fogta meg a kezem Lysander, majd elkezdett húzni, míg én a fejemre vontam a kapucnim. Nem tudom, hogy merre mentünk, mert folyamatosan a földet néztem, de egyszer csak elállt az eső. Egy régiesen berendezett előszobában voltunk, mindenhol kézzel faragott fabútorok és csipke terítők voltak.
-Áhh Fiam! Elkapott titeket a zivatar? Mit ne mondjak, cudar egy idő van!- jelent meg egy mosolygós bácsi, majd el is tűnt.
-Sajnálom, de a mi lakásunk tűnt a legközelebbinek. Remélem nem bánod.-nézett rám Lysander bűnbánóan, mire megeresztettem felé egy bíztató mosolyt.
Mikor felértünk a szobájába, kicsit meglepődtem. Lysandernél valahogyan teljesen másra számítottam, hiszen ő maga is különleges. A szobája viszont mást tükrözött. Egyszerű, világos szürke falak fekete modern kocka bútorokkal és sötétzöld szőnyeggel, függönnyel és ágyneművel. Tulajdonképpen nem is volt rossz. Dideregve ültem le az ágyára, míg ő feljebb vette a fűtést. Így a nyárhoz közeledve már igen lehűlt a levegő.
Ekkor történt olyan, amitől ledermedtem. Lysander cseppet sem szégyenlősen kezdett el levetkőzni. Mikor levette a pólóját meglepődtem a kidolgozott testén, de megpróbáltam nem nyál csorgatva bámulni.
-Adok egy száraz pólót.-mosolygott óvatosan, majd elkezdett turkálni a szekrényében. Mikor megfordult hihetetlen dolog tárult a szemem elé. Lysander lapockáján és háta felső részén gyönyörűen kidolgozott angyal szárnyak voltak felvarrva. Próbáltam minél jobban az emlékezetembe vésni a képet.
-Tessék.-adott egy pólót és egy törülközőt a kezembe, majd leült mögém az ágyra. Sosem voltam szégyenlős, így most se izgatott túlzottan, mikor melltartóban ültem az osztálytársamnak hála. Ez annál kevésbé volt elmondható, mikor Lysander finoman végigsimított a nyakamon, majd a vállamon. Már éppen meg akartam szólalni, mikor a törülközőt a hátamra terítette ezzel befedve a testem.

-Köszönöm.-sóhajtottam, majd áttörölgetem magam.
-Ne haragudj ha megijesztettelek.-nevetett zavartan, mire én megfordultam és mellkason ütöttem.
-Á! Ne bánts!- tette fel nevetve maga elé a kezét, én pedig még jobban ütni kezdtem.
-De mert megérdemled!- kacagtam és folyamatosan a mellkasát és a vállát csapkodtam. Fel akartam állni az ágyán, hogy végre le tudjak szállni, de kihúzta alólam a lábam így rá estem. Mindketten fáradt nevetésben törtünk ki, mikor megállt bennünk a levegő.
-Hé haver jó nagy szar oda…-nyitott be csurom vizesen nevetve Castiel, ám amint szemben állt velünk az mosoly lefagyott az arcáról és tekintete elködösült. Rémülten ugrottam le Lysanderről, és álltam meg a szoba közepén. Castiel tekintete idegesen cikázott közöttünk, szemeiben dühödt tűz égett.
-Figyelj Castiel…-kezdte volna Lysander, de barátja csak feltartotta a kezét. Immáron csak engem méregetett, és egy rég nem látott egyedi fény csillant meg a szemében. Némán indult meg felém, majd közvetlenül előttem megállva mért végig alaposan, amit nem tudtam nem észrevenni. Lysander felpattant az ágyról, majd a vöröske mögött termett megragadva a vállát próbálta hátrébb húzni, de ő meg sem rezzent. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán, ami teljesen összezavart.
-Öltözz fel.- vigyorgott, majd mint ha mi sem történt volna sétált oda a kanapéhoz és felvéve a mellette lévő gitárt és játszani kezdett rajta. Teljesen ledermedve vettem fel a kapott pólót, majd kisétáltam az ajtón. Egy kis időbe bele tellett, de megtaláltam a mosdót. Mikor léptem volna felé, egy magas fekete hajú és tekintetű fiú lépett ki rajta egy száll törülközőben, nedves hajjal, így inkább visszabújtam a sarok mögé. Amint eltűnt egy szobába beslisszoltam a mosdóba. Éppen, hogy bezártam magam mögött az ajtót, rémült, halk sikolyt hallottam meg mögülem, mire riadtan fordultam meg. Egy teljesen ledöbbent Rosalyat kaptam törülközőben, csurom vizesen, felkötött hajjal.
-Mica? Mit keresel te itt? És miért van rajtad Lysander pólója?-bombázott a kérdésekkel falfehér tekintettel. Nagy levegőt vettem, ami a párában kissé kellemetlen volt, majd elregéltem neki az egész történetet.
-Jó nagy gázban vagy.-húzta el a száját mire felvontam a vállam.
-Várj. Az a fiú volt a barátod.-böktem mutatóujjammal a hátam mögé, mire barátnőm teljesen elpirult és lesütötte a szemét.
-Nos. Igen…Leigh.-vakargatta kínosan a tarkóját, mire megeresztettem felé egy mosolyt, majd néztem ahogyan kisiet a mosdóból.Mikor visszatértem Lysander szobájába, csak Castielt találtam a kanapén elterülve.
-Azt hittem hazarohantál.-mondta ki sem nyitva a szemét.
-Ilyen időben? Normális vagy te?-háborodtam fel kissé, majd felé álltam.
-Sokan mondják, hogy nem.-nevetett fel, majd rám szegezte hamuszürke tekintetét, mire megborzongtam.
-Akkor talán igazuk van.-nevettem fel, majd arrébb lökve a lábát leültem mellé felhúzva a lábam.
Nem mondott semmit, csak teljesen nyugodtan feküdt a kanapén, légzése egyenletes volt. A csönd, ami kialakult köztünk hosszú volt és nyomasztó. Nem tudom, mit vonhatott le abból amit látott, de mindenképpen tisztázni akartam, még ma.
-Amit láttál.-kezdtem hebegni, mire Cadtiel felült.
-Tudom mit láttam. A legjobb haverom kezdett volna megfektetni téged de én váratlanul betoppanva ezzel tönkre téve a tökéletes délutánt.- mondta, mintha már egy forgatókönyvett olvasott volna.
-Ez nem igaz!- ugrottam egyet dühösen a kanapén, mire Castiel elmosolyodott.
-Had találjam ki. Egy szál virág illendőségből, esetleg egy kis bonbon. Majd egy kis süti, rétes ha jól tippelem aztán egy mélyenszántó lelkizős beszélgetés a parkban hiába volt fekete az ég. Utána pedig az ő lakása volt a legközelebb.- vigyorgott önelégülten, nekem pedig minden szín kifutott az arcomból.
-Virág és csoki nem volt.- hebegtem elhaló hangon, mire csak megvonta a vállát.
-De Lysander nem ilyen! Ő nem Te! ismerlek már titeket!- bátorodtam aztán fel, hisz a fehér hajú fiú mindig mellettem volt, ha bajba kerültem és Castiel volt az, aki mindig csak játszadozott velem.
Ekkor a vöröske nekem rontott és maga alá tepert a kanapén. Haragos tekintetétől régen megrémültem volna, de kezdek egyre immúnisabbá válni, így csak nagyot nyeltem, majd úgy néztem rá rezzenéstelen arccal.
-Senki sem ismer, mert nem akarom, hogy ismerjenek. Senki sem tudja, hogy milyen vagyok igazából, mert nem mutatom meg. Ha akarok egy álarc mögé rejtőzködöm és te naivan azt hiszed, az a valóság. Én egy árny vagyok, kit sose fejtesz meg, mert nem fogja engedni!-morgott idegesen és egyre közelebb hajolt, míg nem az orrunk már összeért. Lehelete cirógatta az arcomat, mire beleborzongtam. Hamuszürke tekintete folyamatosan két szemem között cikázott, nem szólva semmit. Hirtelen ellökte magát, és mint ha mi sem történt volna feküdt el velem szembe a kanapén. Nyitottam volna a szám, de ekkor belépett Lysander teljesen nyugodt tekintettel.
-Elállt az eső. Ha akarod, szívesen hazakísérünk.- mosolygott a fiú, mire zavartan bólintottam és felálltam indulásra készen.
-Khhmm...-kaparta meg a torkát, majd a még mindig kanapén lustuló személyre nézett, aki morogva emelte fel arról a sejhaját és indult ki utánunk.

15.foszlány

-Rendeződjetek már!-ordította Faraize, miközben mindenki össze vissza futkosott a termünkben. Odakinn hatalmas volt a fennforgás, hiszen ma volt a választások napja.
Természetesen a kisfilmet és a táncot is sikerült immár BAJ NÉLKÜL megoldanunk, így ugyan kissé feszengve de büszkén álltunk a nagy nap elé.
-Pofátok lapos!-ordította el magát Castiel, mire mindenkibe beleszorult a szó, és leült a helyére az osztály főnökkel szembe. Amióta kiszabadultunk a cellából a vöröske kissé megváltozott. Lehet csak nekem volt fura, mert a többieknek úgy tűnt, teljesen normális. A bunkózása az egekbe szökött, mi is gyakorlatilag csak a forgatásokkor beszéltünk egymással akkor sem a legbarátságosabb hangnemben. Fáj bevallani, de valahol hiányzok az a viccelődős mindenlébenkanáll feje.
-Köszönöm Castiel!-sóhajtott nagyot az osztály főnök, majd dörzsölgetni kezdte az orrnyergét.- Mint látjátok a terem nincs a legjobb állapotában, és elektronikus tábla hiányába nem tudjuk megnézni a kis filmeket. Kérlek titeket, hogy rendeződjetek ötös csapatokba, és kérezkedjetek be a különböző termekbe.
-Ahogyan ezt kimondta hamar összeálltak a csapatok. Rosaly rögtön megragadott, majd csatlakozott hozzánk a zenész duó is, így indultunk meg a legközelebbi kilencedikes terem felé. Mikor beléptünk pont a mi filmünk ment, gy csöndesen letelepedtünk a földre, onnan nézve a filmet.
*Kisfilm folytatódik*
Ösztönösen előrántom a fegyverem és lövök. A szőke fiú torkát néma sikoly hagyja el, miközben lassítva zuhan a földre. L-re pillantok, aki haragos tekintettel rohan el egy hátul kialakított szobába. A vöröshajú fiúhoz megyek, akinek arcát kötés fedi. Hallom, ahogyan Rosa szól a fejhallgatóba, majd beront az ajtón és rám való idegességében lerendezi a felkelni akaró őröket.
-Minden rendben. Eljuttatom még időben.- hámozom le róla a kezére feszített kötelet. Ahogyan az utolsó fonál is lekerül róla feláll, majd megragadja a kezem és elkezd velem kifelé futni. 
-Utánuk!-kiáltja L, majd Rosaly szól, hogy feltartja őket. A fiúval berohanunk a liftbe. Odabenn teljesen nyugodt a levegő, csak a fáradt szuszogásunk és a lágy lift zene szól. Ránézek az arcára, de azt kötés fedi, így csak a szürke szempár néz rám. Amint kinyílt az ajtó ismételten futásnak eredünk, hiszen a két kapucnis alak (Armin,Alexy) már a nyomunkban van a lépcsőnek köszönhetően.
-Erre!-szól a vöröske , majd éles kanyart véve elhúz a hátsó bejárat felé. NewYork utcáin szaladva az idő csak egy fogalom. Az épületek és kivilágított boltok mintha csak felgyorsultunk volna suhannak el mellettünk. Mindeközben az állatok és emberek teljesen megfagynak utat adva menekülésünknek. A park fái biztonságot és rejtek helyet nyújtottak futamunknak. Mikor már úgy tűnik itt a vég, az iskola épülete lesz látható. Berohanva egyenesen az udvarra néző erkélyhez vesszük az irányt. Kilépve egy hatalmas tömeg fogad minket éljenezve.
-A nyertes Castiel!-szólal meg őrjöngve a bemondó hangja. Mindenfele lufikat engednek fel és színes lámpák tömkelege villózik egyenesen ránk szegeződve. Castiel letépve arcáról a maszkot maga mellé húz, mint "megmentőjét" úgy tűrve, hogy fotózzák és ünnepelje őt a tömeg.

*Kisfilm vége(stáb lista)*

-Még mindig nem tudom, hogyan hoztad össze a tömeget.-hajolt hozzám Lysander a fülembe suttogva, mire csak elkuncogtam magam.
Ekkor a kilencedikesek őrölt tapsban törtek ki, a lányok elolvadtak a fiúk alakításától. Mind a négyen felálltunk és meghajoltunk. Már indultunk volna kifele, mert nem túlzottan érdekelt minket a többi osztály alkotása, mikor Rosa visszarántott.
-Ááááá! Most jönnek a legjobbak!-sikított, mikor a stáb lista után megjelent a "BAKIPARÁDÉ" felirat.
-Ugye nem?-pihegtem, majd lerogytam barátnőm mellé és kerek szemekkel kezdtem el nézni a képernyőt.

Természetesen itt minden létező marhaságunkat levettették, például a folytonos röhögéseket, vagy mikor a kamionba szállva Armin nem a megadott képet nézi, hanem valami játékkal szórakozik, mi meg ott állunk mögötte. Majd jött amitől a legjobban féltem. Végigvitték, ahogyan a baleset után kivezetnek engem. Azt hittem itt vége lesz. De nem. Nathaniel felült, és a kamerába mutatta a nagyujját, majd akik tudták mi ez az egész elkezdtek nevetni. Ekkor egy hatalmasat belevágtam az akkor is nevető Nathanielbe, aki fájdalmasan feljajdult, majd bocsánat kérő bociszemekkel nézett rám. Mondjuk az utána lévők már felvidítottak, hiszen a liftbe az egy egy köhögés közben volt, hogy Castiel majdnem megfulladt mert félrenyelt, vagy futás közben Alexynek lecsúszott a kapucnia a fejéről és mikor visszatette véletlenül nekirohant egy közlekedési tábla oszlopnak. (Megjegyzem, az oszlop utána elferdült, szóval gyorsan el kellett hagynunk a helyszínt)

Mikor elfutott a VÉGE felirat még nagyobb éljenzés tört ki az osztályteremben, és már nyugodt szívvel hagyhattuk el a kis gólyákat visszatérni a keserves teendőinkhez.

Mikor a terembe értünk már mindenki ott volt rajtuk az egyen pólónk. Nem volt valami fantáziadús, de a mi inditottunknak tökéletesen jellemezte. A piros póló elején a Winged Skull logója volt, amiről Castiel nem volt hajlandó lemondani, a hátulján pedig a 11.B felirat, valamint alatta a kereszt/becenevünk. 

De még csak ezután kezdődött a java. Mikor mindenki befejezte a kisfilmeket, csak aztán következett a jelöltek közötti verseny. Mi az erkély alatt állva szurkoltunk Castielnek, akit előtte persze rendesen felkészítettünk, hiszen a többiek az elmúlt évek alapján tudták, hogy milyen kaliberű kérdések lesznek. Olyan fura feladványok voltak, mint például hány ablaka van az iskolának, melyik tanár dohányzik és milyet szív, vagy mennyibe kerül egy szendvics meg egy kóla a büfében. Én mondjuk egyikre sem tudtam volna a választ, de a jelöltek igen.
-Akkor most minden osztályból kérünk egy jó kis rajzost a következő feladatra!-hangzott a bemondó, mikor egy kezet éreztem a vállamon és hátrarántott majd elkezdett az ajtó felé tolni, egészen az erkély bejáratáig. A döbbenettől mukkanni sem bírtam, csak kerek szemekkel meredtem az elsétáló Lysanderre, ami küldött felém egy bíztató mosolyt.
-A feladat a következő! A lisztet és ezeket a festékeket használva kell gyönyörűséges herceg kisasszonnyá varázsolnotok a saját jelöltötöket.(Mindegyik fiú volt) Csupán három perc áll rendelkezésetekre. Rajta!- amint megszólalt a duda Castiel elé léptem.
-Csukd be a szemed és fogd hátra a hajad!- parancsoltam, majd lehajoltam a lisztes tálért.
-Mi?- szorította össze a szemét és épp, hogy csak hátra tudta simítani a haját, de én már két tenyérrel nyomtam a lisztet az arcába elkenve rajza azt ezzel teljesen fehérré varázsolva. -Tartsad!-szóltam rá, mikor köhögni kezdett a liszttől.
-Na..kkhhm...mond meg, hogy..basszus khh... mit csináljak!- morgott csukott szemekkel, de azért tartotta a haját. Pillanatok alatt gyönyörű rózsaszín pírt festettem az arcára, kihúztam erősen pirossal az ajkait, majd már csak az utolsó simításokat végeztem a fekete szem kontúrral, mikor megszólalt a duda. Büszkén vigyorogtam az idegesen morgó, mégis tudatlanul pislogó fiúra. A vég eredményképpen mindenki megkapta a maximum pontot, de én oltári jót nevettem a fiún, és még közös képünk is készült mielőtt még lemoshatta volna az arcát, legnagyobb bánatomra. Brühühü...

Mikor minden hacacárénak vége lett és a diákok tele ették és itták magukat mindenfélével addig a DÖK tagok megszámolták a már korábban leadott szavazatokat. Mindenki izgatottan toporgott az erkély alatt, miközben a jelöltek felsorakoztak.
-Szóval...-kezdte a bejelentő.-Az idei év diák igazgató nyertese...-húzta tovább az idegeinket.-Aki megkapja az iskola kulcsát.-komolyan mondom, itt már azt hittem megtébolyulok.-Castiel!-ordította el magát végül, mire hatalmas üdvrivalgás tört ki. Castiel vigyorogva vette át a kulcsot, de ez még nem volt minden.
-Gratulálok! Az iskola kulcs mellé ti nyertétek meg az egy hetes csereosztály programot a Párizsi testvér iskolánkba! Készüljetek, mert a hétvégén indultok!- üvöltött a mikrofonba a másik bemondó, bennem pedig megfagyott a vér. A Sweet Amoris testvér iskolájába jártam én is bejárósként. Jaj, Istenkém, mi lesz ebből...

14.foszlány

Hajnalban irdatlan horkolásra ébredtem. Fáradtan pislogtam s mozdultam volna, de nem tudtam. Mikor letekintettem a derekamra azt láttam, hogy valaki hátulról átkarol. Riadtan néztem át a vállam felett, és a vöröskét pillantottam meg nem éppen halk hangnemben aludni.
-Csitt már!- böktem oldalba a könyökömmel, mire felhorkant, majd durcás fejjel, álmosan pislogni kezdett.
-Sajnálom, hogy megsértettem a fülét, Királylány.- szavai árasztották magukból a szarkazmust, mire csak nagyot fújtattam. Tényleg vissza tért a régi Castiel.
Ekkor elengedte a derekamat, majd átfordult a másik oldalára. A hideg hajnali levegő megcsapott, a pulcsijáért nyúltam és összehúztam...volna, ha nem tulajdonította volna időközben vissza.
-Add ide a pulcsid!-dideregtem, mire ő csak megvonta a vállát, és ugyanúgy feküdt tovább. -Kérlek...-nyöszörögtem aztán elhaló hangon, mire nagyot sóhajtott és lecipzározva magáról, csak hátradobta a válla fölött. Boldogan vettem magamra a meleg ruhadarabot, és próbáltam meg vissza aludni.
Nem tellett bele sok idő, és éreztem, hogy az ágy másik vége megemelkedik , majd egy kis fény gyúlt és valami irdatlan büdös töltötte be a szobát.
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd pont itt fogsz dohányozni? Azonnal oltsd el!- ültem fel az ágyon idegesen és a fiú felé fordultam. Ő semmitmondó arckifejezéssel ült a berácsozott ablakban és fújta ki rajta füstöt. Most már értem, hogy miért volt ennyire hideg a szoba.
-Mióta lettél ilyen parancsolgató?- emelte rám hamuszürke tekintetét, amiből semmit sem tudtam kiolvasni.
-A börtön megváltoztatja az embert.- vigyorogtam pimaszul, miközben színpadiasan széttártam karjaimat.
-Mintha tudnád, hogy milyen a börtön élet.- csóválta meg vigyorogva a fejét, bár az inkább vicsor volt. Az egekben szökően magas kedvességem ellenére sem volt hajlandó lerakni azt a büdös pálcikáját, így kénytelen voltam felállni az egyébként sem túl kényelmes, vagy higiénikus ágyról és az ablakhoz sétáltam.
-Kell?- nyújtotta felém az ablakon kibámulva, a szemembe pedig megcsillant egy gonosz kis szikra.
-Ha már így megkínálsz.-vigyorogtam majd elvettem tőle még nagyjából háromnegyed szálat és azzal a lendülettel ki is dobtam a rácsok között és néztem ahogyan a narancssárga fénye zuhan vagy három emelet magasat.
-Az az utolsó szálam volt!- nézett rám gyilkos tekintettel, vicsorogva, mire nagyot nyeltem. Ott, abban a pillanatban határoztam el, hogy többé nem fogok félni Castieltől, így megmakacsoltam magam és ökölbe szorítottam a kezem.
-Legalább már a közelemben nem fogod etetni a drágalátos rákjaidat!- sziszegtem a fogam között összeszorított szemekkel, várva a reakcióját.
-Cöhhh...- hallottam meg a lekezelő hangnemet, mire kipattantak a szemeim.-De hiszen éhesek!- tárta szét felvont szemöldökkel a karjait, mire csak elnevettem magam és megráztam a fejem.
***
Reggel furcsa zajok és gyors láb dobogások hatoltak be a halló járataimba. Nyöszörögve kezdtem el mozgolódni, ahogyan a mögöttem fekvő személy is. Ismételten éreztem a nehéz súlyt a derekam köré csavarva, de mielőtt reagálhattam volna kicsapódott a rácsajtó és több személy is belépett rajta. Riadtan ültünk fel a Vöröskével és álmosan pislogtunk a vendégeinkre. Azt hittem csak álmodok. A  szőke tincsek kuszán lógtak a hatalmasra kerekedett borostyán szempárba. Mint valami veszett macska ugrottam ki az ágyból és siettem a fiúhoz.
-Te...- böktem, de elszorult a torkom.
-Én?- nézett rám csibész mosollyal, majd átölelt. Sírva borultam a mellkasára és öleltem én is magamhoz.

-Kiromantikáztátok magatok?- lépett a közelünkbe a szemét dörzsölgető Castiel, mire kissé elhúzódtam.
-De hát hogy?- néztem fel a fiúra nagy könnyes szemekkel, mire letörölt egy könnycseppet az arcomról.
-Mű vér.-vett elő egy tasakot a hátsó zsebéből.- Ütés hatására kilyukad, és olyan mint az igazi.- vigyorgott kisfiúsan nekem pedig elködösült a tekintetem. Ökölbe szorítva kezem léptem hátra egyet, majd eszelős tekintettel vertem le egy éles jobb pofont Nathanielnek. A szőke fiú megszeppenve fogta az arcát, körülöttünk mindenki kerek szemekkel, bennakadt levegővel figyelt minket, mire megdörzsöltem a tenyerem és újra Nataniel mellkasának borultam.
-Menjünk innen...-szipogtam, mire egy óvatos mosoly keretében átölelte a vállam és elkezdett kifele vezetni az épületből. Amint kiértünk ismerős hang ütötte meg a fülem, és mikor hátranéztem a Vöröske szájából tömény füst felhő szállt ki.
-Nem az utolsó száladat dobtam ki? Ugye nem...-néztem rá, kerek tekintettel, mire megmutatta nekem a tele doboz cigarettát. Összevont tekintettel meredtem rá, mikor egy hangos ordítás hagyta el az épületben lévő őr torkát, majd hatalmas ajtó csapódással rontott ki rajta. Castiel utolsó szívással még tele füstös szájjal szállt be a kocsiba és sürgetett minket fojtott hangon. Gyorsan összenéztünk Nathaniellel, majd mi is követtük Castiel példáját. Éppen hogy csak beszálltunk Castiel kifújta a tüdejéből a füstöt ezzel beterítve a kocsi légkörét.
-Ember! Húzd le az ablakot!- Hajolt hátra Lysander és Armin az első ülésekről, mire a vöröske morgott párat és engedelmeskedett.
-Na, milyen volt a sitten?-hajolt hátra Armin szinte a képembe, mire belenyomódtam az ülésbe.
-Hideg.- morogtam, majd óvatosan felnéztem a bal oldalamon ülő szöszkére.
-Bocs. Többet nem csinálok ilyet.- mosolygott óvatosan, mire csak némán bólogattam.

13.foszlány

Senkinek nem kívánom az élményt, mikor megöl egy embert. Mikor egy idióta hülyéskedik és a végén a rendőrségi fogdán töltöd az estét egy olyan személlyel, akit tényleg be kéne záratni, és tényleg át tudod érezni a szereped.
-Neked muszáj mindig mozognod? Ülj már le a seggedre, és aludj végre!- förmed rám a kicsit sem ideges, de annál morcosabb hang a cella másik végéből. Ismételten figyelmen kívül hagyom a hozzám intézett mondatait, és körülnézek még egyszer az aprócska ketrecben. Ez kicsit sem olyan, mint a kisfilmben. Nincsen kényelmes kanapé és dohányzó asztal. Csak egy nyúzott ágy, amin ugyan cseréltek lepedőt, mielőtt beléptünk, de engem akkor sem venne rá a józan ész, hogy rá feküdjek. Oldalt egy kis csap függ a falon, felette egy megrepedt tükörrel. Luxus szállás felső fokon.  Itt nem lehet nálam a pisztolyom, amit a történtek miatt egy jó ideig biztos nem veszek a kezembe. Ahogy ismételten feltör bennem az emlék úgy a könnyeim is előtörnek belőlem. Talán még sosem sírtam ennyit. Térdem megrogyott, én a földre zuhanok, mint valami erőtlen rongybaba. Csak zokogok, és nem érdekelt, hogy a vöröske is ott van és lát minden könnycseppet, hiszen folyton Nathaniel jár a fejemben. Az ember tényleg nem tudja milyen fontos számára valami, míg el nem veszíti, akár csak az osztály társát is. Hallom az őrök ingerült morgásait, hiszen nem hagyom őket aludni a folytonos sírás rohamaimmal. Nem akarok felkelni a földről, ott akarok maradni és hagyni hogy minden egyes ember belém rúgjon. Hirtelen valami meleget érzek. Meleg és nagyon jó az illata. Mozog velem, majd egy puha dologra tesz le. A matrac besüllyed mellettem és átölel. Hírtelen kipattan a szemem és amennyire csak lehet, arrébb húzódok.
-Mit...mit akarsz?-hebegem neki könnyes szemmel, mire csak egy fáradt  grimasz jelenik meg az arcán, nagyot sóhajt, majd fürkészni kezd.
-Aludni.- vágja rá az egyszerű választ, majd drámaian kitárja karjait, hogy feküdjek oda, de én csak riadtan a minket bámuló őrre kapom a fejem.
-Másik cellát szeretnék.- nézek rá kérlelően, mire megereszt egy gonosz vicsort.
-Csak egy cella van, de az is foglalt. Ha gondolod cserélhetsz társat.-húzza el a nehéz függönyt és a rács túloldalán egy olyan 50-es éveiben járó pasas ül. Arcán csúnya seb, minden második foga hiányzik ahogyan rám vigyorog és bűzlik az alkoholtól.
-Kösz nem.-kerekedik ki a szemem, majd sebesen bevetem magam az ágyba, szorosan Castiel mellkasába fúrva a fejem, hogy minnél hamarabb kiverjem annak az alaknak az arcát a fejemből. Az őr csak elneveti magát, majd visszahúzza a súlyos függönyt és visszaül a székébe. Nem kell sok idő, és az alvás édesded hangjai töltik meg felőle a termet. Lágy remegést érzek meg. Lassan elhúzódok Castielltől, és felnézve egy hatalmas vigyorgó ábrázatot és gonoszul csillogó sötét szempárt pillantok meg. Már amennyire látok abban a fekete szobában.
-Min röhögsz?- fordulok meg hirtelen az ágyon összekuporodva, mire érzem, hogy hátulról átölel és magához húz.
-Rajtad.-szuszog a fülembe, mire végig fut a hátamon a hideg és egész testem megborzong, amit ő egy elégedett mosollyal nyugtáz.
-Cseppet sem vicces! Megöltem Nathanielt és egy fogdán vagyunk rácsok között!- fakadtam ki, felé fordulva és néhány könnycsepp ismét lecsurog az arcomon.
-Te csak azzal az aktakukaccal vagy elfoglalva! Mint egy birka mész előre, és cseppet sem látsz a dolgok mögé!- fújtat rám idegesen, majd átfordul az ágyon.
-Akkor mégis mivel kéne foglalkoznom?-követem a példáját és hátat fordítva fekszünk. Próbálja játszani, hogy alszik, de én tudom, még ébren van. Már éppen kezd elnyomni az álom, mikor fázni kezdek és az egész testem remeg, fogam vacog én meg egyre rosszabbul érzem magam. Hirtelen valami hihetetlenül meleget érzek. Átölel és magához húz. Félresöpri a hajam a nyakamból, majd közel hajol és lágyan belelehel a fülembe, majd a nyakamba kezd el szuszogni. Mint egy áram ütés, végig fut rajtam a hideg, mégis elönt a forróság. Olyan rég nem éreztem már ilyet. Egészen azóta, hogy...
-Van már benne gyakorlatom.-dorombolja a fülembe, nekem meg megszorul a torkom.
-El tudom képzelni.-suttogom, mivel már késő van és nem akarom, hogy mások hallják, mi mikről társalgunk.
-Lysander elmondta...-húzódik el tőlem kicsit, mire a testem kétségbe esettül elkezd remegni a hideg érzetén. Válaszul csak leveszi a pulóverét és rám teríti, ő pedig egy száll rövidujjuban fekszik mögöttem, eltávolodva.
-Micsodát?-fordítom hátra kissé a fejem és az üres tekintetet látva elgondolkodom.
-Ne játszd a tudatlan libát. Az a szőke csitri mondta, hogy rajta kapott titeket valamin, csak te megsemmisítetted a képet.- torzul el minden arcvonása, tekintete elködösül, mire ismét végigfut rajtam a hideg és ezen a pulóver most nem segít.
-Csak megöleltem, mert...-látva Castiel várakozó ábrázatát mély levegőt veszek és megpróbálom neki elmondani dadogás nélkül, kisebb nagyobb sikerekkel.- Csak mondta, hogy Rosa meg akar védeni tőled, és hogy valójában ő is, mert fél, hogy Rosaly rajta tölti ki a dühét, ha velem valami történik. De azt nem mondta miért, mert állítólag szavát adta neked, hogy az  köztetek marad. És ezért hálából megöleltem, hogy törődik velem.- mikor ezeket kimondom Castiel ajkai sarkában gúnyos mosoly húzódik meg.
-Én is törődöm veled, engem mégsem ölelsz meg soha.-suttogja a fülembe ismételten közel húzódva, mejtől a meleg újra átjárja a testem és kellemesen felsóhajtok. Sajnos ezt észre veszi és érezem ahogyan elvigyorodik és ha lehet még közelebb húzódik, mire a gyomrom görcsbe rándul és eltávolodok.
-Nyugi már. Nem foglak megerőszakolni.- suttogja halkan nevetve, mire hitetlenül nézek rá.
-Kinézem belőled.- ám mire a mondatom végére érnék, már visszaránt és maga felé fordít, úgy nézve le rám.
-Mégis miért?- a kérdése gyomron vág és az a hitetlen gyerekarc megdobogtatja a szívem. Mély levegőt veszek és elmondok neki szóról szóra mindent, amit Lysander mondott nekem a nőkkel való kapcsolatáról. Megfeszült, merev arccal hallgatja végig, majd a végére hatalmas perverz mosoly terül el az arcán és egészen közel hajol.
-És ugye nem hiszed el mind azokat?- vigyorog rám mézes mázos hangon, majd maga alá szorít az ágyon és felém tornyosul. Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Ez túl sok nekem egy napra. Az egész testem reszket a félelemtől, halálra vált arccal nézek rá, mire ő még közelebb hajol és enyhén össze szűkűlt szemmel méregeti az arcom.
-Nincs bizonyítékom ami ellene szólna.- préselem ki magamból azt a pár kín keserves szót, mire hitetlenül felnyög és lefordul rólam a hátára. Sebesen felülök és rá nézek, de ő csak fekszik mellettem bal karját a feje alá támasztva és a plafont nézi merev tekintettel. A hold gyönyörű fénye utat tör magának a zárka poros üvegein keresztül és megvilágítja alakunkat. Castielre nézve mardosni kezd a bűntudat, mert szemébe őszinte szomorúság csillog, mitől elszorul a torkom. Felé nyúlok, hogy megfogjam a vállát, de ő csak elrántja. Nem sértetten, vagy haragosan, inkább mint akinek most nincs kedve bármi nemű érintéshez. Sokáig ülök ott, őt nézve, de nem szól semmit, csak a plafont kémleli, mellkasa egyenletesen mozog fel és alá, néha látom ahogy bőre libabőrös lesz a hideg miatt, de ha felajánlom, hogy visszaadom pulcsiját, nem válaszol.
-Ne haragudj, csak ahogyan viselkedsz velem...-kezdem a bocsánat kérést, de ő pillanatok alatt előttem  terem és két karját a fejem mellett a falnak támasztva szorít sarokba. Megakad bennem a szó s belenézek a sötét szemeiben. Tekintete teljesen üres és semmitmondó, amit tőle még sosem láttam, ami megrémít. Régóta így ülünk, ő csak meredten néz rám, talán nem is pislog, majd mikor nagyot nyelek és akadozva levegőt veszek egy halovány mosoly jelenik meg a szája sarkába. Egy személyiség jut eszembe most róla, mégpedig az őrült szadista aki az áldozatával szemez.
-Mi az őszinte, egyéni véleményed? Most ne foglalkozz senkivel, csak hogy te mit gondolsz, Én milyen vagyok.- leheli jéghideg hangon, amitől végigfut rajtam a hideg és nagyot nyelek. Nem akarom mondani neki, mert félek megsértem, de látom rajta addig nem tágít, míg meg nem tudja.
-Mint egy eszement gyilkos, akit csak az ösztöne hajt. Nem tudom, hogy másokkal is úgy viselkedsz-e ahogyan velem, de nem is nagyon érdekel. Mindig törekedsz arra, hogy a frászt hozd rám, vagy kiakadva láss, és ez zavar. Sosem tudom mi jár a fejedben, mert a mozdulataid kiszámíthatatlanok. Félek, hogy sosem foglak kiismerni, vagy tudni, ki is vagy.  Azok, amiket velem teszel eszméletlenül kétértelműek, és ez össze zavar, és taszít, mert ezek miatt kevésbé akarok a közeledbe kerülni. Mintha el akarnál kergetni, ami úgysem fog sikerülni, de te azért próbálod elérni. A nézésed, a nevetésed, a mozgásod, a tetteid, néha mint egy mániákus őrülté és ez...-hidegen kifújom a levegőt, és félve a szemébe nézek ami ugyanolyan hidegséget áraszt.-megrémít. Félek tőled Castiel, még ha nem is mindig látszik, vagy valami elfeledteti velem, de belül rettegek.- mondom ki aztán, amitől úgy érzem hatalmas kő esik le a szívemről. Aggódó tekintettel várom a fiú reakcióját, ki még ugyanolyan megkövült arccal mered rám. A hold fénye egyszerre teszi gyönyörűvé és rémisztővé vonásait. Hirtelen féloldalas, meggyötört mosoly jelenik meg arcán.
-Meg mondtam, hogy meg fogom keseríteni az életedet.- leheli maga elé, majd ellöki magát a faltól és ugyanúgy elfekszik mellettem, mint előtte. Tekintetemmel követem minden mozzanatát. -Tudod, nem voltam mindig ilyen.-szólal meg hírtelen teljesen nyugodt hangon, ami meglepett- Régen kimondottan...Szerethető voltam.
-Most elképzeltelek kis glóriával a fejed felett egy tankönyvvel a kezedben a tanárnéni mellett szorgoskodni.- dőlök el mellette félve mosolyogva, mire felém kapja a fejét.
-Azért ne túlozzunk!-kerekedik ki a szeme, majd halkan elröhögi magát és két tenyerével megtörli az arcát, majd mosolyogva fekszik tovább az ágyon mindkét karját a feje alatt pihentetve. Jó érzés tölt el, és ez tudom, amiatt van, hogy ő is képes olyan hamar váltani a hozzáállása és érzelme közt, mint én.
-Na most például nem félek tőled.- mosolygok immár őszintén, mire ő felnyög.
-Most nem is baj. Az nem vicces mindig.- nevet, majd felém fordítja a fejét, és én is így teszek, így nézzük egymást.
-Miért mostál be egyet az őrnek? Ha hagyod, akkor most te nem lennél itt.-kérdezem meg sok percnyi hallgatás után, mire csak elhúzza a száját de válaszolni nem válaszol.-Tudod, szívesen megismertem volna a kedves Castielt is. Biztos nagyon jó arc lehetett.-kacsintok rá, mire felnevet. Ismét kiráz a hideg és remegni kezdek. Látom rajta hogy neki sincs melege, de mégsem mutatja ki. Én bezzeg reszketek, mint a nyárfa levél, és ezt nem is titkomol. Nagyot sóhajt, majd teljesen felém fordul, magához húz és átölel. Elkezdi simogatni a hátam, dörzsölgeti, ezzel felmelegítve és valahogy odabenn is elönt a forróság. Megadóan hozzá bújok, szinte falom a meleget, és ezen ő csak mosolyog. Mikor már nem fázom sem húzódóm el tőle. Olyan megnyugtató érzés. Belefúrom a fejem a mellkasába, mire felnyög. El akarok húzódni, hiszen bele sem gondoltam, hogy ez neki jó e, de ő csak a fejemre teszi a kezét és magánál tart. A mellkasára teszem a kezem és félénken felnézek rá, de ő csak mosolyog.
-Valami ilyesmi lehetett a kedves Én. Már nem emlékszem rá tisztán.- nyögi nevetve, mire elkuncogom magam és ismét odabújok hozzá.-Azért ne szokj hozzá herceg nő, mert holnapra már eltűnik.- mondja némi fenyegető sötétséggel a hangjában, és mintha ő sem akarná amit megjövendölt. A torkom össze szorul, de azért bólintok, majd hagyom, hogy elnyomjon az édes álom.