22.foszlány

Halihó!
Elnézést az ismételt késésért, bár gondolom tőlem ezt már megszoktátok. De most vééégre itt az új rész, remélem még érdeklődve fogadjátok! :)

A napok valahogyan csiglassúsággal teltek. Az első napok lelkesedéséből már semmi sem maradt, s titokban már hálát adtam az égnek, hogy holnap indulunk haza.
-Biztos, hogy nem tartasz velünk? Hiszen ez az utolsó esténk itt,és...-Rosalyék ugyancsak hajthatatlanok voltak. Minden egyes alkalommal próbáltak átcsábítani magukhoz, de én nem akartam árulónak tűnni.
-Biztos. De ígérem, hogy amint visszaértünk kiengesztellek bennetek.-mosolyogtam rájuk kissé bizonytalanul, de addigra már ők is belátták, hogy reménytelen a próbálkozásuk. Némán néztem őket, arcomon azzal a halovány álmosolyal, ahogyan néha vissza pillantva tűntek el a lépcsőkön. Amint kikerültek a látó teremből, halk sóhajjal kezdtem el üres tekintettel bámulni az ajtóm. Már csak egy éjszaka, és haza megyek. Hmm...érdekes, hogy nemrég még ezt tartottam az otthonomnak, most meg már kívánkozom vissza, ahova eredetileg nem akartam menni. Már az ajtó gombon volt a kezem, mikor meghallottam, hogy nyílik a mögöttem lévő ajtó.
-Én a helyedben nem tenném.-az a hang pillanatnyilag most nem húzott fel annyira. Valahogyan túlságosan belefáradtam az ittlétbe, hogy most szembeszálljak vele.
-Csupán...egy okot mondj miért nem.-hangom halk volt és kissé törékeny, ahogyan visszanéztem a vállam fölött, kezem még mindig az ajtó nyitón pihentetve. Castiel arcára most egy megmagyarázhatatlan ördögi mosoly húzódott, mitől be kell vallanom, kissé megrémültem. Már épp szólásra nyitottam a szám, mikor a mutatóujját a szája elé emelte ezzel csendre intve. Ahogyan hallgatóztam, egyszer csak fura zajok szűrődtek ki a szobából, mitől minden szín kifutott az arcomból. Szólni akartam, de nem tudtam. Egyszerűen egy hang se jött ki belőlem.
-Én megmondtam, hogy Lys az akivel vigyázni kell...-somolygott sejtelmesen, engem meg mintha gyomron vertek volna.
-Miért engedted neki?-fordultam felé, lángoló tekintettel. Most valahogyan minden szelídségem és visszafogottságom elszállt.
-Ki vagyok én, hogy megállítsam?-vigyorgott gonoszul, mitől ökölbe szorult a kezem. Fenyegetően mértem végig, s állapítottam meg, hogy kezd egyre inkább ellenszenvessé válni. Mint a legtöbb fiú, ha otthon kényelembe helyezi magát, rajta is csak a farmelja volt, mi talán máskor jobban érdekelt volna de most csak egy gondolattal játszottam el. Ahogyan szépen végighúzok a kockáin egy kést, majd miután megfojtottam, kibelezem és megetetem az útszéli macskákkal. Na jó, ez talán kissé morbid lett volna a részemről, bár eléggé pipa voltam rá. Már emeltem volna a kezem, hogy legalább bemossak neki ezzel megnyugtatva a lelkem, mikor a folyosó végéről zajok kezdtek felénk közeledni. Súlyos, mély léptek voltak, mikből egyből leszűrődött, hogy tanár közeleg, nekünk meg már javában a szobában kellett volna lennünk. Egy pillanat, vagy talán annyi sem volt, hogy Castiel megragadta a kezem, és berántotta  szobába, majd hangtalanul zárva be az ajtót, dőlt neki, még mindig tartva a csuklóm. A lépések egyre közeledtek, majd egy pillanatra megálltak az ajtónk előtt. Hirtelen a levegő is belém fagyott, csak meredten bámultam az ajtó alatt lévő árnyékot, ahogyan toporog, majd tovább megy. Megkönnyebbülés volt kifújni a levegőmet, úgy nézve fel az előttem lévő fiúra. Szürke tekintete zavarodottan járta az arcom, benne valami megmagyarázhatatlan dolog csillogott. Hirtelen nem tudtam mit mondani, egyszerűen lekapcsolt az agyam. De mégis... egy idő után, már fura volt az a csönd.
-Na és...Nath hol van?-butaság, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Ekkor láttam azt, mintha valami összetört volna bennem.
-Mit tudom én. Nem vagyok az anyja, hogy nyomon kövessem.-morogta, majd elengedte a csuklóm. Valahogyan észre sem vettem, hogy addig magánál tartott.
-Lysandert bezzeg tudtad hol van.-puffogtam szemrehányóan, mire egy erőteljes vicsor jelent meg az arcán.
-Nehéz volt nem kitalálni. Ha nem lettél volna annyira elfoglalva az ön sajnálatoddal, hogy nem úgy sikerült ez a kis kiruccanás, ahogyan gondoltad, akkor észrevetted volna az egész napos öntelt vigyorát, és hogy folyton összesúgtak a zöld hajú kis barátnőddel.-a szavai, mint egy pofon, úgy jutottak el a tudatomig. Teljesen ledöbbentem, és ezek....tényleg elgondolkodtattak. Az elmúlt napban nem foglalkoztam senkivel csak magammal, hogy kibírjam a hátralévő időt. Hirtelen éreztem meg, hogy egy könnycsepp akar kiszivárogni, de nem engedtem. Már nem törhetek össze főleg előtte nem. Csak álltam ott, leszegett fejjel, ökölbe szorult kezekkel, összeszorított fogakkal. Most csak...el akartam tűnni, elfutni, de akkor megint önző lettem volna. Hirtelen éreztem meg a tenyerét az arcomon, mitől összerezzentem, majd rémült, értetlen tekintettel néztem fel rá.  Szeme ismét olyan furán csillogott, mit nem tudtam mire vélni. Csak tartotta az arcom némán, engem fürkészve, én pedig őt. Néha olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de aztán ugyanolyan csend maradt. Azt vettem észre, hogy az arca közeledni kezd az enyémhez. Óvatos akadozó levegőt vettem úgy mélyedve el a szürke tekintetébe. Az iménti utálatom felé, most valahogyan szerte foszlott, és a helyét a kíváncsi vágyakozás töltötte be. Mikor lassan lehunyta a szemét, én is hasonló képen cselekedtem, és vártam. Nem mozdultam, csak ahogyan húzott magához egyre közelebb. Leheletét már az arcomon éreztem, mikor mögöttünk verni kezdték az ajtót, minek rezgését még én is megéreztem, és ez egy perc alatt megtörte a pillanatot. Castiel morogva engedte el az arcom, majd nyitotta résnyire az ajtót, de azonnal be is csapta.
-Nem lehet igaz, hogy ez mindig mindent elront.-morgott dühösen, de ekkor már megint verni kezdték a hatalmas fa lapot.
-Takarodj!-vágta ki hirtelen az ajtót, nekem háttal fordulva, mire én összerezzentem.
-Ugyan már ne csináld!-az a hang...a gyomrom hirtelen állt görcsbe.
-Mit akarsz Viktor?-néztem ki gorombán a vöröske háta mögül, mire széles  vigyor terült el a fekete hajú fiú arcán.
-Mica cicaaaa! Téged kereslek mindenhol! Gyere már, búcsúzzunk el tisztességesen!-vigyorgott részegen csillogó szemekkel, és ezt az állapotát a kezében lévő Whiskey-s üveg és a belőle áradó alkohol szag is alátámasztotta. Kezével már felém nyúlt volna, én meg az ütéshez készültem, mikor Castiel hirtelen megragadta a csuklóját, és ahogyan megszorította hallottam, hogy roppant. Viktor ebből persze az alkohol miatt nem sok mindent érezhetett, de a célzást levette, mivel visszahúzta a kezét.
-Még találkozunk...-nézett rám fenyegetően, de még mindig vigyorogva, majd meghúzva az üveget ment el a lépcsők irányába. Castiel gyorsan csukta be az ajtót, majd az orrnyergét dörzsölgetve kezdte el lenyugtatni magát.
-Már megint...A szaros elbasz mindent...-morgott újfent, s amint a mondandója eljutott a tudatomig, halovány pír ült ki az arcomra, ami a sötétben szerencsére nem látszódott. Castiel engem megkerülve feküdt le az ágyára, mit én szememmel végigkövettem. Csak eztán néztem körbe a szobában, hol tudnék aludni. Hiszen a saját szobámba nem mehettem, Rosalyék előtt, meg még ezek után sem akartam lejáratni Lysandert. Ám megnézve az ágyakat a reménytelenség ült ki az arcomra. Arról szó sem volt, hogy én a viktoriánus fiú ágyában aludjak, akármilyen szépen meg volt vetve. Natanielé pedig...Az ő ágyán már oszlopokba voltak téve a rendre összehajtogatott ruhák, és minden egyéb holmi arra várva, hogy a bőröndbe pakolják őket.Szóval csak álltam ott toporogva, majd hirtelen léptem az ablakhoz és csuktam be, hiszen már nem csak remény vesztett voltam, de a fagy halál szélére is kerültem.
-Nyisd ki.-hallottam meg a morgó hangot, mire összevontam a szemöldököm.
-Nem. Szó se lehet róla, hogy ezt a jég vermet ismét beengedjem a szobába.
-Szerintem nincs is hideg.-aha, jó vicc! mondja ő aki ott fekszik nyakig betakarózva.
-Érdekes, innen már lassan pingvineket lehet kergetni.-nem tudom, hogyan jutott eszembe ez a hasonlat, de látszólag megtette a hatását. Castiel szemét forgatva emelte fel a takaróját én pedig gyorsan iszkoltam be alá. Ez a város ilyenkor olyan volt, mint a sivatag. Nappal megsülök, és rövidnadrágban mászkálok, éjjel pedig a jégcsapok lógnak az orromból. Ugyan háttal feküdtünk egymásnak, de még így is remegtem. Hallani lehetett ahogyan Castiel morog párat, majd megfordulva átöleli a derekam. a hirtelen érintéstől először összerezzentem, de aztán kezdett egy kellemes érzés elönteni, mi nem tartott sokáig. Ugyanis az a drága egyetlen mozdulattal szorított a derekamon, és felemelve magára húzott, majd fordult át a másik oldalra. Így már szemből a radiátor, hátulról meg az osztály társam melegített. Ha tudnék, akkor legszívesebben elkezdtem volna dorombolni, ám ekkor megéreztem, hogy Castiel a fülemhez hajol, úgy kezd el szuszogni, mitől végigfutott rajtam a hideg.
-Egy szabályt jegyez meg. Ami Párizsban történik, az Párizsban is marad.-a szavait nem tudtam mire vélni. Gondoltam itt egyszerre a Viktoros balhékra, vagy Lysander akciójára. Ekkor éreztem meg, hogy a tenyere, elkezd lecsúszni a hasamon, majd kigombolja a nadrágom. A levegő is bennem akadt, hirtelen vörösödtem el, és egy pillanatra meg is ijedtem.
-Cas...én nem...-igazából nem tudtam mit kellett volna tennem. De ő mindig meg tud lepni. Ördögien kezdett kuncogni, majd húzta vissza a kezét és ölelt át ismét hátulról.
-Megmondtam. Lysander az, akivel vigyázni kell.- suttogta ismét a fülembe mitől újfent kirázott az a kellemes hideg. -Csupán nem akartam, hogy este nyávogj nekem, hogy szorít meg kényelmetlen a rövidnadrágod. Mivel egyértelmű, hogy nem szándékozol a jelenlétembe levenni. -Vigyorgott gúnyosan. Eleinte meglepődtem, de aztán kezdett elködösülni a tekintetem.
-Te most komolyan gyávának neveztél?-sziszegtem mérgesen a fogaim között átszűrve, a vállam felett hátranézve, mitől láthatóan megszeppent.
-Nem.-erre az egyszerű válaszra kellett várnom egy kis ideig. Mint egy kisgyerek, akinek adtak egy hirtelen pofont, olyan meglepetséggel mondta ki azt a három betűt. Olyan ,nagyon helyes módon fújtattam egyet, majd fordultam vissza és nyomódtam kissé hozzá még jobban a radiátorhoz. Castiel azonban meg sem moccant. Nem tudom, mi volt az amivel ennyire megleptem, de kellett egy kis idő, hogy megrázza a fejét, majd ő is visszafeküdjön.

Már nagyon szégyenlem magam

Nos... Már köszönni sem merek, úgy szégyenlem magam.
Igazán itt lappang már bennem egy ideje a bűntudat, de csak most tudtam rávenni magam, hogy elétek merjem dugni az arcom. A felállás a következő:
Öletem, mint a tenger, amikhez a képektől kezdve, jegyzetek, párbeszéd részletek, táj leírás, már minden össze van szedve, ami a történetbe lenne. Csak hát iskola, és bejöttek a plusz tantárgyak, meg a fakultáció, táncra is kell járnom, meg külön edzek, hogy a hideg beáltával ne punyuljak le. Így hát az időm is eszméletlenül kevés. A másik meg, hogy úgy vettem észre, hogy Mica az utóbbi időben elpuhult. A kezdetekben vagány, kemény csaj egyre nyámnyilább, könnyebben í, mindent magára vesz. És ez a karakter eredeti jellemét nézve nem túl jó. Belátom ez, annak a hibája, hogy a való életbe kezdek én is eléggé papucs lenni. Sorry Drágák ilyen a szerelem...
Amit tenni szándékozom, hogy ne okozzak csalódást senkinek:
Elkezdem folyamatosan papírra vetni az ötleteket ha egy részről beugrik valami, és rájátszok a tar paraszt bunkó feelingre. Kissé felgyorsítom az eseményeket. Mivel nem szeretnék semmit kihagyni, igy amit két-három részbe szántam, az egyben lesz benne. Ugrani fogok az időben, amit majd fel is tüntetek, és majd a történetben itt fog bekövetkezni a nyári szünet, amit majd természetesen a késés miatt fel is fogok gyorsítani.
Továbbá most leszögezem, hogy rendszeresen és logikus sorrendben egymást követő részekkel majd nem tudok szolgálni. Szóval majd amikor jön, akkor jön, de megpróbálok nem havonta felrakni újakat.
Ja és elnézést az esetleges hibákért, csak mobilról pötyögtem be ezt is félig holt állapotban...
Addig pedig itt egy kép amit egy kedves ismerősöm készített el nekem a kis Drágánkról Minecraft-ban. ;DDD

21.foszlány

Alig, hogy reggel kinyitottam a szemem már azt láttam, hogy Amanda és Gizzel készen felcuccolkozva lépnének ki az ajtón.
-Hát...ti?-kérdeztem meglepetten, mire összenéztek majd lesütötték a szemüket.
-Hát...már hamarabb felébredtünk. Azt hittük te az osztályoddal mész...És minket meg meghívtak hogy hamarabb menjünk fagyizni. De majd ott találkozunk!-hebegte Gizell, nekem meg elment ezzel minden életkedvem.
-Hát jó...-sütöttem le a szemem és mikor egymásba karolva nevetgélve elmentek. Lassan másztam ki az ágyból, de felállni nem volt hangulatom. Ahogy körültekintettem a szobán, csupán egy gondolat fogalmazódott meg bennem. Tényleg ezt akartam? Most teljesen nyugisan felkelhetnék vagy még mindig alkudhatnék Rosaékkal és nem lennék magamra hagyva. De nem! Ezt a két nap három éjszakát már összeszorított fogakkal is, de kibírom. Remegő kézzel sétáltam az íróasztalhoz ahol a heti program terv volt leírva. Aha akkor ma strandolunk. Remek. Morogva vetem magamra a bikinim és egy ejtett vállas cián zöld pólót egy kis farmer rövidnadrággal. A strand táskámba bepakoltam minden szükséges cuccot, úgy indultam meg le az előtérbe, ahol már az osztályom ott várt. Hirtelen megakadt valakin a tekintetem, mitől a torkom el a kezem meg ökölbe szorult. Csak pislogás nélkül nézett velem farkasszemet, teljesen belém mélyesztve aranysárga tekintetét.
-Nocsak nocsak kit látnak szemeim.-Hallottam meg egy nyájas hangot a hátam mögül, majd valaki végigsimított a hajamon.
-Dak...Dakota? Te meg mit...-kerekedett ki a szemem mikor hátrafordítottam a fejem és megpillantottam a mosolyát ami lebarnult bőrénél csak úgy világított.
-A nagybátyám a ksérő tanár-bökött Borisz felé-És azt mondta, hogy én is jöhetek, de még csak most érkeztem. Szóóóóóóval a kisebb tömeg amit összecsődítettem meghozta az eredményt.-villantotta meg fél mosolyát, kire összevontam a szemöldököm. Tényleg. Dakota volt az aki a választási videó végére beintézte nekünk a tömeget.
-Hosszú lesz ez a pár nap...-motyogtam lesütött szemekkel, mire Dake csak vigyorogva átkarolta a vállam, így megindulva velem. A buszba szállva és onnantól már tényleg nem igazán tudtam magamról levakarni. Mondjuk ha ő nem lett volna, akkor egyedül lengtem volna. Mintha tényleg csak egy szellemként lettem volna jelen. A régiek el voltak maguknak meg másokkal, akik ott ismertebbek voltak. Az újak pedig...Ők csak úgy voltak. A kis szokásos ötös pár napernyő árnyékában beszélgetett. Vagyis... Rosa kicsit kijjebb napozott Castiel komoran nézegette a strandot, Armin meg a játékán pötyögött. Kicsivel arrébb Amberék hármasa illegette magát félig a vízben, így róluk inkább gyorsan elfordítottam a tekintetem. Mikor már oldalra néztem, Dakota volt közvetlenül előttem túl közel hajolva úgy vigyorgott csibészien. Csak kérdőn néztem rá, mire csak egy hirtelen mozdulattal megfogta az egyik mellem.
-Hogy merészeled?-sziszegtem, majd pofonra emeltem a kezem, de ő a levegőben megállította.
-A-aa-aaa. Megállapodtunk.-vigyorgott gonoszan, majd átvetette a karját a vállamon, mire leráztam magamról.
-Én azt hittem viccelsz te állat!-pirítottam le, de ő ezzel mit sem törődve húzott magához és ugyan olyan gonoszan pimasz vigyorral belemarkolt a fenekembe. Elködösült az agyam és ökölbe szorult a kezem. Ekkor hirtelen valaki letépte rólam a szőkét. Rémülten szorítottam össze a szeme, s mikor kinyitottam, kissé tátva maradt a szám.

Castiel Dakotán ülve próbált egyet bemosni a srácnak, aki azért védekezett rendesen.
-Normálisak vagytok? Elég legyen!-kiáltottam el magam, mire a többség idefigyelt, kivétel a két fiút. Ők ugyanúgy gyopálták egymást, mire megragadtam Castiel vállát és úgy  kezdtem el lehúzni a szöszkéről. Bár nem tudom miért tettem, hiszen igazán jó érzés lett volna, ha behúzna neki egyet-kettőt.
-Eressz el!-morrant hátra a vöröske, mire kapott egyet a szájához ami szépen kifakadt. Rémülten kaptam el róla a kezem, mire ő csak lenyalta a vért, majd telibe behúzott egyet a földön fekvő srácnak mire az a szeméhez kapott.
-Maguk mit csinálnak itt?! Castiel azonnal szálljon le Dakotáról! Ha még egyszer meglátom magukat egymás közelébe repülnek!!! Mickie szerezzen jeget Castiel arcára addig Borisz maga meg beszélgessen el az unoka öccsével!-rikácsolt erre mögöttünk a diri, mire a vöröske morogva feltápászkodott a másik fiúrol és elindult a büfék felé. Rémült tekintettel pillantottam Rosa felé, aki a napszemüvege mögül figyelte az eseményeket, s mikor meglátta, hogy felé tekingetek csak elkezdett a kezével hesegetni, hogy menjek utána. Beletörődő sóhaj kíséretébe loholtam a fiú után, akit csak már a büfé asztaloknál sikerült beérnem.
-Maradj itt, én hozok valamit a szádra.-mondtam finoman, miközben önkényesen is leült az egyik asztalhoz. Eszem ágában sem lett volna most szigorodni meg kiabálni vele, hiszen voltaképpen miattam repedt szét a szája. A legközelebbi büféhez menve kértem egy pohár jeget, de kénytelenek voltak vizet is adni hozzá, így ha úgy vesszük jól is jártam.
-Lehetőleg ne mozogj.-vettem ki egy kockát a pohárból, majd finoman a sebéhez nyomtam, mitől ő kissé megrándult de harciasan tűrte.
-Nem értem, hogy miért tűröd, hogy minden állat fogdosson.-morrant rám kicsit sem kedvesen. De őszintén, mit mást is várhattam?
-Nem akartam hagyni neki.-sütöttem le a szemem, és inkább tovább nyomogattam Castiel száját az olvadó jéggel aminek hideg csepjei lassan folytak végig a karomon ezzel némiképpen engem is lehűtve.
-Akkor meg miért nem szóltál valakinek? Lysander vagy az akta kukac vagy valamelyik ikerke biztos elrabolt volna, hogy megúszd.-puffogott tovább, csillogó szürke szemeit rám meresztve. Valamiért úgy éreztem, hogy most nagyon nem akarom én ezt a beszélgetést.
-Akkor miért te segítettél nekem mégis?-néztem fel rá, már kissé bátrabban, mire ő sütötte le a szemét és fújtatva fordította el a fejé.
-Mondtam, hogy ne mozogj!-pirítottam le kissé, mire ő csak egy gyilkos szem párral ajándékozott meg. De most valahogy ez se nagyon tudott megtántorítani. Az álla alá helyeztem a tenyerem úgy fordítottam magam felé a fejét, de a szemeit ismét lesütötte. Inkább nem kérdeztem, többet erről, hiszen tudom, ha nem akarja, akkor úgy sem mondja el. Nagy kényelmemben mikor elolvadt a jég, a következőért nyúltam és közben leültem a vele szemben lévő padra így hajolgatás nélkül pontosan elértem a száját.
-Uhh, ez rendesen felszakadt.-hajoltam hozzá közelebb nézegetve a száját, mire hirtelen megragadta a csuklóm, amiből ettől kiesett a hűsítő darabka.
-Akkor te felelj nekem egy kérdésre. Miért pátyolgatsz még mindig itt úgy mint egy kis csecsemőt. Miért nem mész és pancsikolsz a francia haverjaiddal?-nézett rám szúrós tekintettel közel hajolva. Túl közel. Nagyot nyeltem, és ajkaim kissé remegni kezdett, mitől valami fény csillant meg a szemébe. Nem! Ezt nem fogom hagyni! Megmakacsolva magam álltam a tekintetét.
-Egy, benne vagy a magánszférámba. Kettő, mert ezt az utasítást kaptam. De ha nem tetszik, amit igen csak látok rajtad, akkor el is mehetek!-szűrtem ki hasonló szúrós tekintettel a fogaim között, mire az a csillogás eltűnt a szürke tekintetből és helyét egy olyan dolog vette fel, amit nem lehet megmagyarázni. Talán a kételyhez tudnám leginkább hasonlítani.
-Nincs rá szükséged!-morrant fel, majd lendületesen felállva indult el vissza a part felé. Na azt már nem! Hülye tapló! Merő indulatból fogtam meg a jéggel teli hideg vizet és lendületből öntöttem vele hátba, mire csak a meglepettségtől halkan felordított. Természetesen a part azon része akik ott voltak, mindenki felénk fordult. Lysander és Nataniel a tenyerükbe temették az arcuk úgy fogták vissza a nevetést, aminek az ikrek a földön fetrengve engedtek utat. Roaly és Viola tekintete halálra vált arccal cikáztak köztem és Castiel között aki még nekem mindig háttal állt. A vízben Amber rögtön elkezdett kifelé tiporni, hogy szegény Casticicával hogy tehettem ilyet. Aha, nekem tuti végem. Ebben meg is erősített az, mire a fiú keze ökölbe szorult, úgy fordult felém dühösen izzó tekintettel.
-Hohoho...Ezt nagyon élvezni fogom.-húzódott vér fagyasztó vigyor az arcára, mire nagyot nyeltem.
-Ne, ne, ne, neeee!-kezdtem el rohanni, de ő elkapott a derekamnál és vissza rántva nemes egyszerűséggel a vállára csapott úgy kezdett el velem a víz felé sétálni.
-Normális vagy? Tegyél le te állat!-hisztériáztam, miközben a hátát ütögettem és a lábammal kalimpáltam.
-Hmm...Egy kicsit lejjebb is vakard már meg!
-Boknál fel!
-Oké!
-Mi? Várj! Ne!-kezdek tiltakozni, mikor rájöttem mit is kívántam. De mindhiába mert az a drága lélek ilyenkor bezzeg tud engedelmeskedni és csak eldőlt az akkor már vállig érő vízben, ezzel magával rántva engem is. Próbáltam volna feljönni a víz tetejére, de ekkor valami, pontosabban valaki lehúzott. A hirtelen támadástól megijedtem, így halára vált, rémült tekintettel néztem az ekkor már vigyorgó Castiel arcába. Csak ennyi kellett neki. Ez a fazon komolyan miden áron a halálba akar vinni? De amint ezeket kigondoltam ő már fel is állt a vízben, így én is követtem. A vízből kigaloppozva a többiek a napernyők alatt már vigyorogva fogadtak minket.
-Na lehűtötted magad haver?-tette Lysander barátja vállára a kezét, mire az csak megrázta a fejét, így vörös tincseiből a víz egyenesen a másik fiúra szóródott.
-Gyerekek lenne itt egy kis probléma.-érkezett hozzánk Mr.Faraize hozzánk eléggé érdekesen kémlelve minket.-Az idegen vezetőnek a holnapi napon el kell utaznia, így kénytelenek lesztek benn lenni az iskolába. Viszont a különféle szakkörökön lesztek egész nap. Mindenki választ egy témát és abban a közegben kell lennie a egész nap.-hadarta el kínosan vakargatva a tarkóját. Persze mindenki csak nézett rá hatalmas boci szemekkel . Utána előhalászott valahonnan egy papírt és az azon lévő szakköröket kezdte el felolvasni, amit én már szinte kívülről fújtam. Az eredményt én már alapból meg tudtam volna mondani, bár szerintem magától értetődött.A sportra ment Castiel és Nataniel, és mivel valaki tolmácsra is szükség volt, így kénytelen volt Lysander is hozzájuk csatlakozni. A divat tervezőre Alexy, Rosaly és én jelentkeztünk. A rajz szakkörön volt Viola, Melody és Capucine, a táncra pedig Amberék hármasa valamint Kim. Végignézve megnyugodtam, hogy normális emberekkel leszek a holnapi napon összezárva.

20.foszlány

Nem érdekelt hányan szólítottak meg, csak a földet bámulva futottam. Hirtelen valaki megragadta a kezem és elkezdett kifelé rángatni az iskolából. Ugyan egy gyors pillanat erejéig felnéztem a támadómra, de a fekete haj koronát megpillantva csak még több könny szökött a szemembe, így tekintetemet inkább ismételten a betonra helyeztem. 

-Eressz el Viktor!-szipogtam, bár az ellenállás legkisebb jelét sem tanusitottam most már. Nem is értem miért, talán mivel a körülöttem lévő világ valahogyan egyre jobban kezdett elemeire hullani.

-Nem!-erős és határozott válasz volt ez, minek a hanglejtésétől összerezzentem. Látva a környezetet, amerre haladtunk valamelyest megnyugodtam, de még ez sem volt teljes eredmény. Ugyan volt egy sejtésem a célról, de a tudat, hogy az hol és milyen körülmények között van, csak enyhén elfogott a remegés. 

Ahogyan haladtunk előre egyre jobban beérve a nagyváros sürgő forgatagába csak riadt pillantásokat vetettem az emberekre. Élveznem kéne az ittlétet. Nosztalgiáznom. Nevetnem. Ehelyett mit csinálok? Könnyes szemekkel rángat maga után az egykori barátom, akit talán soha nem is ismertem igazán. Lassan elértük a hatalams parkot, mi a számomra már nagyon jól ismert volt. A szökőkút körülötte a megannyi paddal. A kisgyermekes családok a jó időben a szép gyepen piknikeznek és nézik ahogyan a kicsik játszanak. Igazán idilli pillanat lett volna a normális esetben. A sűrű fás terület felé haladtunk, hol egy eléggé nagy bokron átveregetve magunkat egy kisebb ösvény volt. Túlságosan elhagyatott és ágakkal benőtt volt ahhoz, hogy bárki járja. Hirtelen jelent meg egy kisebb füves terület, ahova mikor Viktor végre elengedett térdre is rogytam. A fák lomb koronáján átütő fény a szemembe sütött, így kissé hunyorogva, könnyeim törölgetve néztem fel a fiúra. Mindig lágy arcvonásai most teljesen eltorzultak, tekintete gyakorlatilag szikrákat szórt. Nem mondott semmit, csak állt ott kis terpeszbe mellkasa előtt összefont karokkal és engem nézett. Én sem szóltam semmit. Csak a sarkamra ülve szaggattam  fűszálakat, lehorgasztott fejjel, de végig magamon éreztem a tekintetét.

-Mégis miért pofoztál fel?-hatolt aztán végig mély hangja a köztünk lévő teren. A kérdésére a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és egy pillanatra bennem akadt a levegő.

-Hogy lehet ilyet kérdezni? Megveretted Alexyt!-ripakodtam rá aztán kissé félénken, hiszen tény, hogy Viktor tőlem jóval nagyobb és erősebb. Ugyan régen még biztos voltam benne, hogy sose lenne képes megütni, de a mai nap után már kétségbe vontam eme feltételezésemet.

-A kék hajút? Majdnem lekapta Kentint! Az a fazon nem normális!-tárta szét karjait, mire már felnéztem rá. Arcát haloványan még ott piroslott a tenyér lenyomatom, mire elhúztam a szám.

-De igen, normális! Csak más az érdeklődése! És bassza meg, Kentin katonai suliban volt! Ott tudtommal tanítanak tűsz tárgyalást! Akkor meg ezt el lehetett volna normálisan is intézni, nem rögtön másokkal veretitek meg!Ember, ő még életében nem verekedett!-ordítottam immár sokkal bátrabban a fiú szemeibe, hiszen kezdett ismételten egyre jobban elönteni a düh. Viktor szemei kikerekedtek, arcáról a merő értetlenség sugárzott.

-Mi történt veled?

-Velem mi történt? Hát ez nagyon jó!-nevettem fel tehetetlenségemben, majd ismét elkomorult az arcom-VELED mi történt? Én nem így hagytalak itt? Sokkal normálisabb és rendesebb voltál és inkább védtél meg másokat, mint, hogy eltipord őket!

-Látod, pontosan ez történt! Elmentél!-ahogyan ezeket morogva kimondta, bennem akadt a szó, és a levegő is. Eddig nem jöttem rá, hogy mi történhetett itt, mi változhatott meg fél év alatt, de ezek után...

-Tudod nagyon jól, hogy nem önszántamból tettem! De ez akkor sem megoldás!

-Akkor mi a megoldás Mica? Mi?! Üljek az udvaron és roskadjak magamba?! Tudod nagyon jól, milyen hatással voltál rám mindig is!-lépett elém, majd a két csuklómat megragadva húzott fel és tartott szorosan magánál.-Amióta elmentél kurvára de nem ugyanaz semmi! A csapatok megváltoztak, az emberek megváltoztak! Ha nem leszek ilyen, akkor már csapatostul vernének engem. Te is nagyon jól tudod, hogy én azt meg nem fogom hagyni!-morgott a szemeimbe nézve nekem meg kezdett ismételten elszorulni a torkom. A szorítása nagyon erős volt, és rettentően fájt.

-Eressz el Viktor!-kezdtem el megpróbálni kirángatni a kezem a fogásából, de ő csak még jobban megszorította.

-Nem!

-De ez fáj! 

-Nekem is fájt, amikor elmentél és utána mindenki szemébe egy roncs lettem!-ahogyan ezt mondta, elködösült a tekintetem és kezdett egyre jobban besötétedni. Szóval erről van szó?! Komolyan azért csinálja ezt az egészet, mert volt egy időszak mikor nem istenítette mindenki?!

-Akkor azért tartottak roncsnak, mert az is voltál! Szerinted engem nem viselt meg? Hogy egy totálisan más környezetben vagyok ahol rohadtul de senkit nem ismerek?! Az a kékike volt aki legelőször hozzám szólt NORMÁLISAN-emeltem ki azt a szót eléggé jól hallhatóan, hiszen valljuk be a többiekkel eléggé érdekesen indultak a dolgok-Erre te mit csinálsz? Összevereted! Szerinted rajtam láttak bármit is abból a sulyból,a mit az itteniek miatt cipeltem? Nem! Akkor nekem  meg ne panaszkodj! Ha neked meg csak amiatt volt rossz, hogy elmentem, hogy csökkent a hírneved, akkor meg egy életre hagyj békén!-azt utolsó mondatnál, már könnyek szöktek a szemembe. Kihasználva a lehordásomból adódó meglepettségét téptem ki a csuklóimat a szorításából és kezdtem el kifelé rohanni a kis ösvényen. Ahogy futottam a kiálló ágak néhány felkarcolta az arcom, mi csípő nyomott hagyott. Amint kiértem a parkba nem is tudom merre vettem az irányt, de hirtelen valakiben ütköztem.

Felnézve az aggódó kék szemekbe hirtelen öleltem át a fiú nyakát és kezdtem zokogni. Nagyszerű egy nap mindkét testvér mellkasán sírom ki magam. Hallottam a  léptek zaját, és hogy hamarosan már jó páran voltak körülöttünk, de ez cseppet sem érdekelt. Egy kis ideig még sírtam, és most jó érzés volt, hogy ugyan egy idő után, de Armin átölelt.
-Mica várj, én...-hallatszódott a mély hang a bokor zörgés körül, mire rémülten összerezzentem. Kissé jobban a fiúhoz bújtam, de Viktor nem jött közelebb, és hirtelen a szó is benne akadt. Félve néztem fel, és amit láttam, az valósággal meghökkentett. A három zenész előttünk álltak, míg Alexy pedig Rosalyval és Violával a háta mögött a másik oldalamról támogatott. Látva Viktor meghökkent arcát, nem vághattak éppen kedves ábrázatot a többiek. Lysander hangja szólalt meg, de arra nem igazán figyeltem, mit mond. Sokkal jobban kötött le a jelenet, ami éppen a park közepén folyt és így jó néhány bámészkodót is kaptunk. Mikor Viktor csak sértődötten fújt egyet, majd sarkon fordulva elment a másik irányba,a  tömeg is kezdett megoszlani. Csupán még pár aggódó szülő és cserfes vénasszony tekingetett az ott maradt kis csapat felé. Armin finoman megfogta a kezem, hogy leszedjen a nyakából, de ekkor a még gyenge érintésre is felszisszentem. Riadtan emelte le rólam a kezét, és tekintetében az aggódás tükrözött.
-Mi van a kezeddel?-lépett oda Nataniel, majd mikor a karomnál fogott meg úgy nézve a piros csíkot mindkét csuklómon elkomorult a tekintete. De nem csak ő volt ilyen. A többieknek sem igazán tetszett a dolog, Alexy pedig csak halkan felnyüszkölt. Na szép, így valamilyen szinten sors társak vagyunk.
-Hagyjátok, nem is fáj annyira.-huzodott tettetett apró mosoly az arcomra, mire Castiel szó nélkül éppen hogy csak közrefogta a csuklóm én pedig a hirtelen érintéstől felnyüszítettem.
-Aha, persze.-morgott eléggé látványosan, majd elengedve el is tűnt, vissza az iskola felé.
-Menjetek utána, mielőtt valamit csinál. Violával itt maradunk még egy kicsit. Van egy két beszészlni valónk Micával.-hallatszódott Rosaly hangja közvetlenül miután emgéreztem a kezét a vállamon. A kijelentéstől, hogy még meg kell beszélnünk egy két dolgot, csak nagyot nyeltem. Ez most komoly? Még ez után is engem akarnak szadizni?! Miután a srácok leléptek, a lányok azonnal leültettek a legközelebbi padra és két oldalról közrefogtak.
-Dalolj!-szólt rám Rosa, mire csak kissé behúztam a nyakam. Segély kérően Violára néztem, de most az ő tekintete is hajthatatlan volt. Mikor változott meg így mindenki?

 Nem szóltak semmit csak várakozóan néztek rám, mire csak halkan sóhajtottam. Mély levegőt véve kezdtem el hadarni mindent. Hogy mi volt mielőtt eljöttem é hogy milyen kapcsolatban álltam Viktorral. Hogy milyen jó volt itt és hogy azt hittem minden ugyanolyan lett, de teljesen megváltoztak a dolgok. Elmondtam mi történt köztem és Viktor között de ekkor Rosaly felpattant a padról.

-Micsoda? Neked teljesen elment az eszed?! Egy ilyen sráccal ráadásul hogy tudtad, el is jössz másnap? Te nem vagy normális!-ripakodott rám Rosaly, majd mikor oda vissza sétált előttünk párat, ismét leült mellém. Viola csak kerek szemekkel és arcán halovány pirrel pislogott rám, majd megnyugtatóan a térdemre tette a kezét.

-Nyugi Rosa, ez az ő döntése volt. Amúgy sem lehet visszacsinálni.-hallva a lány aranyos, vékony kis hangját, halovány megnyugvó mosoly került az arcomra. Rosaly csak nagyot sóhajtva csóválta meg rosszallóan a fejét, mire csak elhúztam a szám. Igen, violának igaza van. Nem lehet visszacsinálni. De talán ne is akarnám. Hiszen így kiderült minden igazság, és ha csak úgy szó nélkül lépek le akkor a helyzetek mostanra talán sokkal durvábbak lennének.

-És mi volt Alexyvel? Ő egy szót sem tudott kinyögni.

-Valójában, csak annyit tudok, hogy meg akarta csókolni Kentint, ezért megverették.-horgasztottam le szégyenkezve a fejem. Istenem ez így milyen szörnyű, hogy az én ismerőseim ilyet tesznek.

-Várj, jól hallottam? Alexy képes volt lépni egy fiú iránt? Van bátorság a kölyökbe.-kerekedett ki Rosaly szeme, de erre nem mondtam semmit. Viola arcán az eddigi pír most még látványosabb lett és szemében kis szomorúság tükröződött. Halkan hümmögött párat, mire Rosa csak megforgatta a szemeit.

-Violának tetszik a kis kékség.-válaszolta meg a fel nem tett kérdésem Rosa, mire amolyan ,,Ééééértem" fejet vágtam.

-Hééé...Viola...Ez még nem a világ vége...-próbáltam meg noszogatni a lányt. Olyan kis aranyos és nem lehet szomorú. Látszólag bevált, mert halovány mosoly jelent meg az arcán, de nem voltam biztos, hogy az nem erőltetett.

-Ja, még valami! Te mégis hol is fogsz aludni? Mert nálunk a cuccod nagyon nincs ott!-hajolt aztán vádlón az arcomba Rosa, mire ismét csak nagyot nyeltem.

-Hát öööö tudod...ööööö a régi szobám....öööö ott még megvolt a helyem és...öööö szóval ott.-nyögtem ki nagy nehezen, mire mindkét lány szeme eléggé elkerekedett.

-De... miért nem velünk?

-Figyeljetek tényleg jó lenne, de most úgy gondoltam, itt vagyok, a régi hely... Meg ha már becuccoltam nem akarom Amandáékat megbántani azzal hogy most kijövök. Kérlek lányok ne haragudjatok, de ezt meg kell értenetek hiszen ők semmi rosszat nem tettek ellenem.-vágtam be a kérlelő kutya pofit, mire a lányok összenéztek, majd egy megadó sóhajjal áldásuk adták a dologra...

19.foszlány

//Halihóóó bogyók! ^^ 

Nos igen, végre sikerült visszatérnem. Igazán röstellem a sok késedelmet, de már megpróbálom ismét gyakorta hozni a részeket, és már hoszabbakat is mint ez a kis visszarázó a történetbe. //

-Nem tudod, kivel kezdtél ki öcsi!-szűrte ki Viktor a fogai között, mire összeszorítottam a szemem. Azt hittem, ott fognak egymás torkának esni, de tényleg halvány lila habfelhőm sem volt arról, miért kell mindkettőjüknek játszani itt a nagy hőst. Mikor Viktor feltűrte a pulóver ujját, megállt bennem az ütő, és nagyot nyeltem. Lopva láttam, ahogyan Kentin lefogja a csuklóját, mire a két fiú csak biccentett egymásnak. Kérlelő tekintettel pillanotam hátra Lysandernek, aki szó nélkül a két fiú közé állt. Azonnal Viktor felé fordult és beszélt vele valamit, amire igazán nem figyeltem.
-Érdekes életed lehetett itt-nézet hátra Castiel a merő megvetéssel mind a hangjában, mind az arcán, majd csak nemes egyszerűséggel kikerült és a kis csapat legvégébe csörtetett. Megrökönyödött pillantással néztem a maradék előttünk álló három fiura, akik csak amolyan semleges arccal  fogtak kezet. Mikor Lysander elhaladt mellettem, látszódott az arcán, hogy ő is csalódott bennem. Na szép. Valahogy rossz érzés kerített hatalmába amint végignéztem az új osztályomon, és gyakorlatilag mindenki arcán ezt láttam. Lerogyasztott fejjel kezdtem meg utam miközben Amanda és Gizell  két oldalamra szegődött.
Jól ismertem már az iskolát, mégis...Most valamiért olyan idegennek tűnt.
A terembe érve már benn volt mindenki, beleértve a régi osztályfőnököt is. Az érkezésünk miatt kettészedték mind két osztályt, hogy keveredjünk, így csak leültünk a terem üresen maradt felébe. Megfejelve a padot hallgattam,a mint a tanár nő ismerteti a heti programokat, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy szinte üres a terem.
-Hogyan?-néztem fel értetlenül, de már csak Rosaly volt rajtam kívül ott.
-Át kell menni a torna terembe. Ott lesz valami műsor. -mondta egyhangúan, azzal el is szelet.
Csöndesen sétáltam a torna terem felé a kietlen folyosókon. Minden gondolat a többiek körül forgott. Az, hogy Viktor felbukkant valamit a feje tetejére állított bennem. De mégis...A többiek tekintetében az a merő megvetés. Mintha még a vöröskét is bosszantaná a dolog. Jó, ő csak keveseket visel meg maga mellett, de az a tekintet amivel az egykori barátomra meredt...Ha képes lenne rá szerintem egy szem pillantás alatt nyírná ki.  A torna terembe érve már mindenki ott volt és beszéltek is nekik, így csak csendesen az osztályomhoz sétáltam. Mindössze Rosaly vetett rám egy ferde pillantást, amitől a görcs beleállt a gyomromba.
-Hol van Alexy?-néztem kérdőn körbe szinte csak magamnak motyogva.
-A kis barátaiddal lógott legutóbb. -vonta meg Viola a vállát. Komolyan életemben nem láttam ilyen semmitmondónak a lányt, mitől egyre rosszabb érzetem lett. A tanárnő elmagyarázta, hogy a hetet javarészt a városban, majd aztán a kialakított homokos strandon fogjuk tölteni. Persze ennek mindenki örült. Vagyis...majdnem mindenki. Az osztályom csak úgy állt ott, mint akinek már most semmi kedve ehhez a kiruccanáshoz.
Amint mindenki kiindult a város felé, ahogyan parancsolták, végignéztem a tömegen, de sehol sem láttam sem Alexyt sem a többi fiút. Kezdtem aggódni érte, hiszen nem tud franciául, bár a remény fenn állt bennem, hogy azért a többiek nem engedik, hogy bajba kerüljön, hiszen tudják, hogy hozzám tartozik. Már éppen indultam volna meg a többiek után, mikor fájdalmas halk ordítás csapta meg a fülem. Riadtan igyekeztem az irányába, s a tesi öltözőn belépve minden szín kifutott az arcomból, kezem a szám elé kapva fojtottam el a sikolyom.

Alexy a csempén térdelt, arca tiszta seb és több helyen is vérzett. Felette több személy is állt, közülük pár látásból ismertnek véres volt az ökle. Valamint a falnak támaszkodva még Viktor és Kentin álltak, mitől elöntött a düh. Riadtan rohadtam oda Alexyhez és probáltam rávenni hogy legalább ülésbe egyenesedjen fel.
-Ti normálisak vagytok? Hogy lehet ennyire degenerált állat valaki?-üvöltöttem rá a véres öklű fiukra, mire kérdőn összenéztek.
-Jobb lenne, ha tisztáznád a kis barátod. Rámozdult Kentinre.-hallottam meg Viktor beképzelt hangját, mire teljesen elködösült a tekintetem.
-És? Akkor ez a megoldás? Ő ilyen!-védtem azonnal Alexyt aki a felnyílt ajkait tapogatta és közben néha fájdalmasan felszisszenve törölt ki a szeméből pár könnycseppet.
-Itt ez a módi Kicsim.-vigyorgott Viktor, mitől megszorult a torkom. Mégis mióta lett ilyen? Hogy képes egy ember fél év alatt ekkorát változni? Ez már nem az a rendes fiú volt, akit itt hagytam. Hirtelen pattantam fel és rohantam hozzá, majd kevertem le neki egy hatalmas pofont, mire meghökkenve nézett rám az aranybarna szemivel.
-Soha többet ne merj így hívni!-sziszegtem a fogaim között szikrázó tekintette. Azonnal Alexy mellé léptem, majd segítve neki felállni támolyogtam ki vele az öltözőből miközben odabenn még mindig a nyomasztó, meghökkenő csend állt. Amint bezárult mögöttünk az ajtó a könnyek sorozatban kezdtek végigfolyni az arcomon. Hirtelen Alexy megállt, és magához húzott. Megadóan nyomtam a fejem a mellkasába és kezdtem el bőgni. Komolyan úgy éreztem, hogy egy valóságos világ tört össze bennem. Hirtelen gyors lépések zajai töltötték meg a folyosót, de én nem bírtam még így sem abbahagyni a sírást.
-Héj hát ti meg? Titeket keres az egész oszt...-hallottam meg Armin mosolygós hangját, de mikor testvére ránézett benne akadt a szó. Nem bírtam ránézni. Egyszerűen senkire sem bírtam nézni. Kitéptem magam Alexy karjaiból és rohanni kezdtem kifelé. Nem érdekelt hányan szólítottak meg, csak a földet bámulva futottam. Hirtelen valaki megragadta a karom, és minden ellenkezésem ellenére elkezdett rángatni ki az iskolából egyenesen a belváros felé...

Felhívás!

Sziasztok bogyók!
Sajnálom, de beláthatatlan ideig, nem áll módomban új résszel szolgálni. Röstellem, de ez az én hibámnak mondható be. Habár igyekezni fogok, de a nyárra tervezet két naponkénti új részt nagy valószínűséggel nem fogom tudni teljesíteni. Nem kívánok magyarázkodni, hogy miért, így nem is fogok. Ami engem illet, próbálok majd mindent megtenni az ügy érdekében, de ezt elszúrtam. Brühühü....

xoxo Szofi

Régi Párizsi mese

//Nos, úgy gondoltam, felfedem előttetek Mica életének egy töredékét. Ha úgy tetszik egy második Prológus. Valamint ez az eddigiektől eltérve egy külső szemszögből  lesz olvasható. Remélem ezért  nem szándékoztok majd mágján elégetni, bár rászolgálnék ;) //

Viktor idegesen járkált fel-alá szobájában. Amióta őt és barátnőjét választották meg a bálon, azóta az élete olyan tökéletesen alakult. Eddig is mindketten közkedvelt személyiségek voltak iskolájuk életében. Viktor magas volt, jóképű, izmos, lehengerlő stílussal. Párja, Mica alacsony volt, törékeny, ám mégsem az a nebáncsvirág típus, hisz volt, hogy ő tette helyre a fiú fejét is.
Késő téli nap volt, így már délután négykor sötétség borult a városra. Ablaka elé állva fonta össze mellkasa előtt karjait, így kémlelve a kivilágított Eiffel tornyot. Agyaiban a fogaskerekek vészesen kattogtak a reménytelen hangzású sms miatt. Úgy tervezte, hogy azt az estét, és a másnap reggelt tökéletesen élik meg, nem is akármilyen alkalomból.
 Édesanyja éjjeli műszakban ügyel, édesapja meg már két éve, hogy meghallt, így a házban nyugtalanító csöndesség honolt. Szemével folyamatosan az éjjeli szekrényen pihenő kis dobozkára pillantott, mitől ajkai szegletében halovány mosoly bujkált. Egy autó parkolt le a háza előtt, s a belőle kiszálló személyt látva szíve nagyot dobbant. Szorult torokkal, hevesen lüktető mellkassal hallgatta, amint valaki bejön a házba, fel a lépcsőn, majd megáll a szoba ajtaja előtt. De mégsem jött be.
-Ennyire félsz tőlem?-nyitott ajtót lágyan suttogva, de a látványtól benne akadt a levegő.
Eddig koromfekete hajú szerelme most rózsaszín tincsekkel és könnyes, égszínkék szemekkel állt előtte.
-Beszélnünk kell.-szipogta, majd csendesen beljebb lépkedett és pulóverét levéve leült az ágyra. Viktor döbbenten sétált utána, és félelemmel telve ült le mellé.
-Mi történt veled?-suttogta és nem bírta tekintetét levenni a lány hajzuhatagáról
-Éppen erről kell beszélnünk...A szüleim...-kezdte, de nem bírta befejezni, mert kitört belőle a sírás és párja mellkasának borult.
-Sssshhh...Ne sírj, én megvédlek.-simogatta fejét, majd lassan feljebb húzta és eldöntötte az ágyon, úgy ölelve magához.
-Nem tudsz...Már így is túl sok bajt okoztam neked...Ettől már nem...-sírt a lány, és szorosan Viktorhoz bújt, teljesen mellkasába fúrva fejét.
-Butaságokat beszélsz Mica. Mindig megvédtelek, akármi volt, és ez sosem volt teher.- emelte meg kedvese arcát, majd egy könnycseppet letörölve közeledni kezdett. Mikor ajkuk egymáshoz ért, Mica összeszorította szemeit, egész teste megfeszült, mire Viktor felnyögött. Érezte, ahogyan a lány könnyes arccal, fájdalmasan húzódik hozzá egyre közelebb, míg nem maga alá temeti a fiút. Viktor kezei folyamatosan a lány hátát simogatták, miközben gyengéden leszedték róla a pólóját.
-Viktor...könyörgöm,ne...-sóhajtott Mica, de teste ugyanúgy tűzben égett.
-Miért? Két éve várok rád Mica...Könyörgöm, ne kínozz tovább!-dorombolt, majd ajkait újra a lányéra tapasztotta.
-Nem lehet...én...elköltözöm...-nyögte, de a végén elcsuklott a hangja és ujjabb könnycseppek csorogtak le az arcán. Viktor kezei megálltak a simogatásban és rémült tekintettel nézett a síró lányra.
-Ne...Nem hagyhatsz itt!-ült fel hírtelen, mire a lány az ölébe csúszott, úgy ült vele szembe.
-Nincs...nincs más választásom. A szüleim teljesen megőrültek. Nem akarlak veszélybe sodorni Viktor, értsd meg!-kiáltott a végén a fiúra, mire elködösült Viktor tekintete. Torka teljesen megszorult, szemében könnycsepp kezdett összegyűlni.-Sajnálom...-bújt Mica szerelméhez, de ő nem tudott rá mit mondani. Szorosan magához ölelte a lányt és hagyta, hogy könnyei lecsurogjanak arcán. Most nem szégyellte, hogy sírt. Maguk sem tudták, mennyi ideje ülhettek ott ölelkezve, könnyeiket kieresztve, de akkor nem is érdekelte őket. Ott voltak egymásnak és talán utoljára ölelhették meg a másikat így hagyták magukt sodorni az idővel. Mikor Viktor elengedte a lányt, az nem akart rá nézni, mert szégyellte magát. Viktor oldalra nyúlt, és leemelte a kis dobozkát a szekrényéről.
-Ez mi?-Mica torka teljesen elszorult, és már fájt a sok sírástól.
-Holnapra tartogattam. A két éves évfordulónkra.- hangja mély volt és rekedt a szomorúságtól. Aranysárga szemeit a lány arcára emelte, majd elé téve kinyitotta a kis dobozt. Mica levegője benn akadt, szeméből még jobban folytak a könnyek.
-Ezt...ne...-tette szája elé a kezét, úgy sírva.
-Kérlek...Legalább ennyi emléked legyen tőlem...-helyezte az ölébe a dobozkát.- Mindennél fontosabb vagy nekem, és nem akarom, hogy csak úgy itt hagyj.- suttogta, mert torkát ismételten a sírás fojtogatta. Kezeivel finoman kiemelte a dobozból az ezüst láncot. A rajta lévő medál egy örökké jelet ábrázolt, benne a nappal, mikor összekötötték életüket. Mica zokogva hagyta, hogy Viktor a nyakába akassza, majd a mellkasának borulva dőltek el ismételten az ágyon.
-A legjobb barátom vagy, amióta az eszemet tudom. Mindig te védtél meg, ha az ovónő le akart cseszni, mert a többi taknyos rám kente a balhét. Mindig én segítettem neked felmászni a cseresznye fára, hogy cserébe hozzál nekem gyümölcsöt. Azóta bánom a napot, mikor megijesztettelek, és mikor lezuhantál, ezáltal megfosztottalak a legdrágább kincsedtől.-ennél a mondatnál a fiú elkezdte simogatni Mica combját, egyre beljebb haladva, de végül nem ért hozzá.-Sajnálom, hogy gonosz kölyök módjára nem kaptalak el. Hálával tartozom, hogy ennek ellenére is mindig kitartottál mellettem. Olyan voltál nekem, mint a húgom, és kötelességemnek tartottam,hogy mindig megvédjelek. De aztán, mikor ilyen bombázó lettél... Úgy éreztem már általánosban meg bolondulok, ha nem szerezlek meg. Lehet, hogy te nem vetted észre, de próbáltam mindig a kedvedbe járni, és másokat elrémiszteni mellőled.-kezdte el szórakozottan játszadozni rózsaszín tincseivel, szoktatni magát a látványhoz.-S mikor gimnáziumba kerültünk, úgy éreztem nem bírom tovább. Minden egyes alkalommal, mikor nyáron bikiniben láttalak, kívántalak. Mikor képes voltál előttem átöltözni a teremben tesi órára, annyira megbíztál bennem és megszokottnak vélted, úgy éreztem nem bírom türtőztetni magam. Rég óta vágyom rád, és féltem, hogy a múlt béli nőimmel való kapcsolatom miatt nem fogsz megbízni bennem. De most...Egy nap híján két éve már hozzád kötöttem az életem, és nem akarom, hogy ez nyom nélkül eltűnjön.-küszködött Viktor a szavakkal és a végén egy ujjabb könnycsepp gördült le az arcán.
Mica merev, meglepett tekintettel hallgatta a fiú vallomását, majd kitört belőle a zokogás. Viktor tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látja a lányt, és nem akarta elpazarolni. Tudta, semmi sem fog történni éjszaka, és többre becsülte Micat, hogy erőltesse vágyait. De mégis, mikor megérezte a lány puha ajkait a nyakán, összerezzent.
-Nem akarlak semmire kényszeríteni. Ne bűntudatból add magad nekem, és főleg ne szánalomból!-morogta, de túlságosan élvezte a lány érintéseit.
-Sssshhh...-suttogta Mica, majd beleharapott kedvese nyakába, mire az felordított. Mindkettőjük teste megfeszült, és kezdték elveszteni a fejüket.
-Könyörgöm...ne  tedd... Nem tudom magam vissza fogni...-nyögte Viktor fájdalmasan, de  a lány hajthatatlan volt. Ismét belemélyesztette fogait a fiú nyakába, mire teste összerándult és átfordítva magukat maga alá szorította a lányt. Hamarosan már csak egy takaró volt, mi be fedte őket.
-Tartani fogjuk a kapcsolatot. Megígérem, minden nap írok, vagy hívlak. De könyörgöm, te ne tedd. Várd amig jelentkezem!-suttogta a lány. Bár mindketten valahol tudták, ez nem így lesz, és a kettőjük közti kapcsolat talán egy életre megszűnik, mégsem akartak ezen a gondolaton rágódni
Csókjaikkal perzselték egymás ajkait és könnyes tekintettel adták át maguk az első és egyben utolsó éjszaka mámorának.

18.foszlány

Fura és egyben rémisztő érzés fogott el. A felhők felől alásüllyedve, megpillantva a Francia földet, összerezzentem. Mit eddig oly annyira el akartam kerülni, akkor menthetetlenül vágytam rá. Egy érzés kerített hatalmába, minek nem tudtam parancsolni. Honvágy. Izgalomtól csillogó szemekkel pislogtam ki a kis kerek ablakon, míg körülöttem a többiek durmolása töltötte be a teret.
-Még mindig nem szeretnéd ezt? Zökkentett ki egy hang ábrándozásomból.
- Most már izgatottan várom.-mosolyogtam a felemás szempárba. Mintha mondani akart volna valamit, rágódott magában, de a szavakat megelőzte egy ismeretlen személy mondanivalója.
„Hamarosan megkezdjük a leszállást. Kérjük kedves utasainkat, hogy helyüket elfoglalva kössék be biztonsági öveiket. Köszönjük, hogy minket választottak!”- hallatszódott a bemondóból, mire Lysander ajkait mély sóhaj hagyta el, és visszatért a helyére. Mihelyst becsatoltam magam, oldalra siklott tekintetem. Abban a helyzetben, oldalra dőlt fejjel, kissé nyitott szájjal, kusza vörös tincseivel durmolva mondhatni aranyosnak tűnt. Kósza gondolatból adódóan mosolyogva nyúltam a mellette keverő szíjakért és kezdtem el vele az ölébe babrálni.
-Mit művelsz?-ragadta meg hirtelen a kezem, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
-Csak hamarosan leszállunk. Gondoltam bekötlek.- mosolyogtam rá tőlem szokatlan nyugodt hangnemben.
-Nem vagyok gyerek!-játszotta a sértődöttet, majd elengedve a csuklóm bekötötte magát.
-Ahogy gondolod.-pihegtem jókedvűen, hiszen akkor már semmi sem lankasztatta le a kedvem.
-Szokatlanul jó kedved van. Nem vagy te lázas?-vigyorgott gúnyosan.
-Csak örülök, hogy itthon vagyok.- vonogattam a vállam, majd összepakoltam a kézi poggyászom, hiszen idő közben földet ért a gép is.
Minden úgy történt ahogyan Faraize mondta, hiszen a busz már a parkolóban várt ránk. Az elsők között szálltam fel a fedélzetre és a helyemen pattogva siettettem a többieket.
Nem volt hosszú az út, míg elértük a belvárost, nekem mégis több évnek tűnt. Ahogyan a fák és repce mezők suhantak el mellettünk gyomromban egyre nagyobb görcs keletkezett. Hallottam a hozzám intézett mondatokat és kérdéseket, de mégsem tudtam őket felfogni, ezáltal válaszolni is képtelen voltam. Mikor a háztetők sokasága mögül kiemelkedett az Eiffel torony teteje, szívem nagyot dobbant. Sajnos egy piros lámpa utunkat szegte, így reménytelenül néztem ki az ablakon, az elsétáló embereket kémlelve. Hirtelen egy személyen megakadt a szemem, arcomra fülig érő mosoly szaladt, és vétek lett volna kihagynom a lehetőséget. Felpattantam az ülésből, majd a többiek kerek tekintettel nézték, ahogyan éles lendülettel húztam el az ablakot és derékig kihajoltam rajta.
-Már megint lógsz, te Isten csapása? Ajánlom, hogy mire megérkezem, te is benn legyél!-ordítottam a távolodó fiúra, mire ő éles fordulatott vett. Barna haja alól, fehérre vált arccal nézett rám, mintha kísértett lennék, míg én boldogan integetve tovagurultam a busszal.
Mikor a járgányunk lepakolt a kollégium előtt, boldogan szálltam ki és vizslattam a hatalmas épületet. Jobban belegondolva szinte nem is változott a fél év alatt, csupán a fal firkákat tüntették el. Mint valami hiperaktív mókus, akit speed-el tuningoltak, mászkáltam oda vissza a bejárattól nem messze, várva az engedélyt. Mikor Faraize kimondta a bűvös mondatot, azon nyomba megragadtam  bőröndöm és léptem be a dupla üveg ajtón. A recepciós pultnál a már számomra jól ismert nő ücsörgött teendőibe merülve. Hosszú, platina szőke haja szoros kontyba volt fogva feje hátuljára. Fekete kosztüme tökéletes simult nőies testéhez. Arcán a tégla alakú vékony okuláré fiatalosabbá tette az amúgy 40-es éveiben járó hölgyet. Mikor érzékelte a kis csapatunk megérkeztét, még gyorsan hadart pár szót mobiltelefonjába, amit aztán szoknyája zsebébe mélyesztett. Kedves mosollyal tekintett végig rajtunk, és elvárásaim szerint rajtam megakadt. Szinte látszott, ahogyan a vészcsengő megszólal a fejébe, és az a kedves kis mosoly lefagyott az arcáról.
-Ohh Mon Dieu…-suttogta, mire a fülig érő vigyorral elé szaladtam.

//Mivel nekem csak a régi jó Google barátom segített az eddigi francia tudásomban, így nem szeretném az elkövetkezendő részekben őt nyüstölni. Szóval amíg Mica és kis csapata Párizsban tartózkodik, a francia nyelvű beszélgetéseket dőlt betűvel fogom érzékeltetni //

-Csókolom!-ugráltam előtt, mire ő a halántékát kezdte dörzsölgetni.
-Költözés?-nézett rám félő tekintettel, mire megráztam a fejem és a hátam mögötti társaságra böktem. Ekkor megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, mi biztosított arról, még mindig szeret engem.
-Akkor köszöntelek titeket az Amour Sucré gimnázium kollégiumi részében. A nevem Katharina, a kollégium felügyelője vagyok. Először is szeretnék gratulálni az osztálynak a választásokon elért helyezésért! Majd az egy hét alatt az itt nyertes osztállyal lesztek össze vonva. Másodjára pedig szeretnék nagyon jó szórakozást kívánni nektek, és remélem meg lesztek elégedve a kollégium szobáival.-mosolygott az osztályra, mire a nagy rész tátott szájjal bámult Katere. Ő semmit sem értett belőle, így a fülébe súgtam azt az apró cseprő információt, hogy az osztályom teljes mértékben analfabéta franciából. Szegény nő teljesen elképedt, majd kérte, hogy fordítsam le nekik amit az előbb mondott, és tájékoztassam Faraize-t , hogy a szoba kulcsokért menjen. Biztosabbnak tartottam, ha először az osztályfőnökömmel beszéltem, aki végig bólogatott, majd felkarolva a kulcsokat szétosztotta az eközben kialakult csapatoknak.
-Szabad a kéró!- kiáltottam fel, majd nem törődve Rosalyék rám váró tekintetével és a többiek mit sem értésével kezdtem el a lift felé rohanni magam után húzva a cókmókom. Mikor a felvonó beindult már idegesen topogtam a lábammal, majd mikor kiszabadultam ösztönösen indultam a 69-s számú szoba felé. Elé lépve a szívem a torkomban dobogott, elégedetten láttam, hogy az ajtót még nem szerelték meg a legutóbbi banzájunk óta ami mikor is...nagyjából fél éve volt. Mély levegőt vettem és rutinosan berúgtam az ajtót, ám a mögötte uralkodó állapotra nem számítottam, így ledermedtem. A két lány halálra rémült arccal ült az ágyán, hisz gondolom azt hitték egy tanár leplezte le őket. Átfutott az agyamon egy kusza gondolat, hogy aznap is lógni fognak, de mégis hírtelen érintett.
-Miiicaaa!!! –zakkantot ki a két sikoly merengésemből, és a két lány ugrásukkal már a földre is taszított.
-Hogy? Mikor? Miért? Úr Isten de jó a hajad!-sikongattak szinte egyszerre, miközben mindhárman a a földön fetrengtünk, belőlem meg kipréselték a levegőt.
-Hmm…Ez így sokkal élvezetesebb látvány.-hallottam meg az ismerős hangot, mire kissé feljebb emeltem a fejem.
-Nem a legmegfelelőbb alkalom…-nyögtem fájdalmasan, mire a kis vörös megeresztett egy-egy hófehér mosolyt a két barátnőmre, kik ettől teljesen elolvadtak.- Gyors menetben húzd innen a segged!-emeltem fel rá a hangom, mire megadóan feltette a kezét és besétált a szemben lévő szobába.
-Ohh elolvadok…-sóhajtott Amanda.
-Miért ment el?-biggyesztette le a száját Gizell.
-Mert elküldtem. De látom nagyon rülök nekem.-vágtam be egy szarkasztikus fintort, mire észbe kaptak, majd felrángatták hármunkat a földről és berántottak a szobába.
-Hogy kerülsz ide? Vissza költözöl?-csillogott Amanda smaragdzöld tekintete. Látszólagos kimerültséggel rogyott le ágyára, majd az arcába lógó élénknarancs tincseit kezdte el kifújkálni az arcából.
-Ez volt a titkos nyereménye a választáson nyerő osztálynak.- huppantam le egykori ágyamra. Meglepően vettem észre, hogy minden pontosan úgy volt, ahogyan hagytam.-Nem költözött be senki?-vontam fel a szemöldököm, majd elterültem az ágyon.
-Nem engedtük senkinek. Tudod, megvannak a módszereink.-csillogott Gizell ébenfekete tekintete, miközben laza ló farokba fogta türkizkék haját.-De akkor nem költözöl vissza?- biggyesztette le ajkait, mikor eljutott a tudatáig az ittlétem oka.
-Csak egy hét erejéig.-sóhajtottam nagyot, majd felültem az ágyamon.-Bár látom van mit bepótolnunk.- szorítottam egyik kezem ökölbe, majd belecsaptam vele a tenyerembe.
Sokatmondóan összenéztem a két lánnyal, majd egyszerre pattantunk fel és kezdtünk neki a rendezkedésnek. Mivel alig volt egy óránk, hogy elkészüljünk az indulásig, így sietnünk kellett. Nem kellett sokat győzködnöm őket, hogy hagyják az az napi lógást és rám hagyatkozva két órás késéssel velünk együtt jöjjenek be az iskolába. Előszedtük a már kilencedikben átalakított iskolai egyenruhánkat, és magunkra öltve vettünk fel a régi csapathoz méltó megjelenést. Hallottuk, ahogyan Faraize a szomszéd szobában veri Castielék ajtaját, hogy vegyék át az egyenruhát. Mikor kiléptem már nekem is mondta volna a felszólítást, de végignézve rajtam elállt a lélegzete.
-Úgy látom, sikerült beilleszkednek.-kerekedett a tekintete.
-Vissza Tanárúr. Vissza.-mosolyogtam, majd a két lánnyal az oldalamon megindultam az aula felé.
-Már csak ez hiányzott.-nézett ránk megrökönyödött tekintettel Katharina.
-Most miért? Mindig is olyan bájosan viselkedtünk.-mosolyogtunk, mire a nő csak legyintett, majd visszafordult a papírjaihoz.
Éppen vad beszélgetésben voltunk az elmúlt fél évről, mikor fütty szó csapta meg a fülünket.
Megfordulva olyan látványban volt részem, amiben eddig még sosem. Lysander, Castiel és Nathaniel közeledett felénk mondhatni egészen elegánsan egyenruhában. Meg kell, hogy valljam, kimondottan jól állt rajtuk az itteni divat. Így álltak meg Gizell, Én és Amanda előtt kajánul vigyorogva.
-Azt hiszem élvezni fogom az itt létett. Mindenki csaj ilyen egyenruhában mászkál? -nézett végig rajtunk Castiel gonoszan vigyorogva, mire a szemébe nevettem. A lányok csak kérdőn rám nézett, hogy mit mondott, hiszen egy szavát sem értették. Kissé meg is lepődött, és csak felvonta a szemöldökét.
-Itt én vagyok a góré. Ezt ne feledd Vöröske!- vigyorogtam rá pimaszul, mire fújtatott egyet, és sarkon fordult.
-Bonjour.-csókolt kezet Lysander mindkét lánynak, mitől szegénykék teljesen elaléltak. Én ledermedve tűrtem, ahogyan egy finom csókot lehelt a homlokomra, majd sunyin mosolyogva barátja után sietett.
-Nem tudom. Nekem valahogy olyan szokatlan.- gombolta ki a felső két gombot a fehér ingén Nathaniel, mire felkacagtam.
-Hisz majdnem olyan amiben minden nap vagy!- tártam szét a karjaimat, mire megrángatta a vállait és ő is faképnél hagyott minket.
-Mi miért nem értünk ebből egy kukkot sem?- néztek rám sértődötten a lányok, mire én csak védekezően feltettem a kezem.
-Majd a kis katona fordít nektek.-vigyorogtam, mire somolyogva összenéztek.
-Miért nem te?-tette csípőre Gizell a kezét.
-Mert én pihenni jötten nem pedig tolmács gépet játszani.
-Na te is a régi Mica vagy.-csapott nevetve a vállamra Amanda.
-Sose voltam más…-ám további csevejünket Faraize hangja törte meg, aki indulásra buzdított minket.
Az út nagyjából öt percig tarthatott, hiszen az építőknek hála a két épület közel van egymáshoz. A bejáraton belépve széles mosoly terült az arcomra, s hallottam, ahogyan páran kuncogni kezdenek az egyenruha miatt. Hiába a szép álca, az iskola diákjai sose viselik az amúgy kötelezőt. Azonban mikor már egy ideje ott álltunk, a hátunk mögül összesúgások és elképedt mondatok hallatszódnak, amit én egy elégedett mosollyal nyugtáztam. Mikor megjelent az igazgató, engem látva kissé kikerekedett a szeme, majd egy „Ez érdekes hét lesz” nézéssel váltott pár szót Angolul az osztályfőnökünkkel. Ezután Faraize ketté szedte az osztályt, aminek én nagyon örültem, hiszen a kevésbé kívánatos személyek egy tőlem eltérő csoportba kerültek, bár ez Castielről nem volt elmondható, mivel a trió is velem jött. Faraize megadta a parancsot, hogy induljunk el a kijelölt terembe, és az osztály egyik felét, a terep tapasztalataim miatt rám bízta, míg ő a másikkal ment. Büszke léptekkel indultam meg a volt osztály termem felé, mikor meghökkentő dolog történt. Valaki hátulról futtában összeborzolta a hajam és már csak egy terep nadrágot láttam elrohanni. Mikor utána vetemedtem volna, egy másik személy elém vágott és átölelve megpörgetett. Miközben pörögtünk arca veszélyesen közel került az enyémhez. Az Ő arca, illata, mosolya... Az arca egyre csak közeledett. Szívem hevesen vert, úgy éreztem a sírás fojtogat. Körülöttünk lelassult az idő, s mikor ajkait az enyémhez érintette megadóan sóhajtottam. Ekkor megállta a pörgetésben, eltávolodott, s ami nekem egy órának tűnt, az egyébként pár pillanat alatt lezajlott. Ledöbbenve néztem az aranysárga szemekbe, amik huncutul csillogtak, majd futásnak eredtek. Leszarva mindenkit aki rám volt bízva iramodtam a két bajkeverő után, ezzel nem kis feltűnést keltve. Láttam a kérdő és meglepett tekinteteket. Nevem többször is hallattszott az iram alatt, de én nem törődtem vele.
-Kentin! Viktor! Azonnal hozzám!-hallottam messziről a hangot, mikor nyomukat vesztettem, így nevetve futottam a hang irányába.
-Tiszteletem!-rohantam el egykori osztályfőnököm előtt.
-Mickie? Maga már megint?!-ordított utánam, mire én elnevetem magam. Már a fél iskolán végigkergettem a két szerencsétlent, bár már én éreztem magam annak. Mikor befutottak így terembe már teljesen kipurcanva rontottam utánuk és csaptam be magam mögött az ajtót. A terembe a mű csontvázon kívül nem volt más, de ekkor valaki átölelt hátulról és szorosan magához vont.
-Mint a régi szép időkben.-dorombolta a fülembe, mire élvezettel teli mosoly kúszott az arcomra. Hirtelen fordultam meg és öleltem magamhoz sárga pulcsijánál.

-Jó újra látni.- fúrtam a fejem a mellkasába, mire még erősebben szorított.
-Ha már semmi élet jelet nem adtál eddig magadról.-suttogta sértődötten, mire kicsit elhúzódtam és végigsimítottam az arcán.
-Héé! Én is itt vagyok!-kiáltotta el magát a kis katona, mire felnevetünk és alkottunk egy szép kis csoportos ölelést.
-Halmayt ki fogjuk csinálni.-rázta ki szeméből fekete tincseit, mikor kiléptünk az ajtón.
-Ezért jöttem.- boxoltam bele a vállába, mire átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejem tetejére.
-Mickie Mal!-hallottam meg az éles rikácsolást a hátunk mögül, mire össze rezzentem.
-Heheh… Jó napot Mrs.Halmay-mosolyogtam aranyosan, mint egy angyalka.
-Magára vár az osztálya! Csak úgy ott hagyta őket! Vezessék be őket az órámra! De futólépésben!-ordított, mire mindhárman nagyot ugrottunk és komótosan elkezdtünk sétálni.-Azt mondtam futólépésben!-rikácsolta, mire Vicktor felkapott az ölébe és úgy kezdett velem futni Kentinnel a nyomunkban.
-Javíthatatlan vagy!-néztem bele boldogan az aranysárga szemeibe, mire elmosolyodott. Így érkeztünk meg a teljesen elveszettnek tűnő osztályunkhoz. Mindenki kerek szemekkel nézte a bevonulásunk, és mikor Viktor letett az öléből Rosa elismerően bólintott Amanda és Gizell pedig boldogan ugrándoztak. Ám ami eztán következett, azt semmi képen sem akartam. Viktor átfogta a derekam és magához húzott. Arca ismételten közelíteni kezdett felém, bennem pedig megszólalt a vészharang. Akármennyire is vágytam rá, hogy úja éljem amit régen, a többiek nem tudtak az itteni dolgaimról.
-Kérlek ne.-rántottam el a fejem, mire az ujját az állam alá tette.
-Mond, hogy nem akarod.-kezdett el erősködni. Próbáltam eltolni magamtól, de egyértelműen erősebb volt. Ekkor hirtelen eltűnt a súly, s mikor kinyitottam a szemem, már Castiel állt előttem, maga mögé taszítva engem, Viktor pedig pár méterrel messzebb tántorgott.
-Ne merj hozzá érni!-vicsorgott Castiel, bár Viktor ebből egy szót sem értett.
-Nem tudom mit pampogsz öcsi, de nem is érdekel.-lépett közelebb Viktor.- Jól jegyezd meg vöröske, hogy ez az én területem. Lehet, hogy otthon te vagy a góré, de itt az én szabályaim diktálnak!-vicsorgott a vöröskére és elénk lépett.
-Jobb ha elhúzol.-morgott Castiel én pedig kezdtem megilyedni. A két fiú között szikrázott a levegő, az aulában mély csend volt, senki sem mert megszólalni. Levegőt is csak pihegve vettek az emberek.
-Mit pofázik?-nézett Viktor Kentinre, mire ő lefordította az eseményeket. Viktor gúnyosan felnevetett és megragadta Castiel pólóját, mire összerezzentem.-Nem tudod, kivel kezdtél ki öcsi!

17.foszlány

Üdvözletem! Elősször meglepődtem, hogy milyen hamar hoztam nektek az új részt! Ami aztán kissé elszomorított, hogy ez igen csak rövidke lett, amiért ezúttal szeretnék elnézést kérni. Sajna nem szerettem volna egybe vonni magát az utazást és a megérkezés utáni első napot, így ez most így sikerült. Na, de nem húzom tovább az időt, jó olvasást! ^^

Hétfőn korán indultunk. Naaagyon korán. Összenőtt szemekkel álltam a reptéri váróban egy oszlopnak dőlve, és véleményem szerint valamilyen szinten el is nyomot az álom.
-Hogy? Mi? Ki? Hol? Mikor?-néztem körül zavartan, mikor valaki megfogta a vállam. Összeszűkült, álmos tekintettel néztem a rózsaszínes szempárba, ami már vidáman mosolygott rám.
-Ébresztő! Hasadra süt a napocska! Mindjárt indulunk a divat fővárosába, és te képes vagy aludni?!- pattogott mellettem Alexy, folyamatosan rezegtetve kék haját. Ahogyan végignéztem a társaságon, abban a pillanatban csakis ő volt feldobva, mivel a gépünk egy órát késett, így mindenki a padokon vagy éppen a kövön elterülve húzta a lóbőrt.
-Alexy.-kezdtem szép nyugodtan.-Egy, még csak hajnali öt van,így még nem kelt fel a nap.-mutattam a kinn uralkodó sötétségre.-Kettő, a ruháim nagy része Párizsból van, szóval ne haragudj meg, ha engem nem hozz lázba a dolog. És három, KIBASZOTTUL ÁLMOS VAGYOK, SZÓVAL NE HÚZD FEL AZ AGYVIZEM!-az utolsó mondatot, már némi idegrángással a jobb szemembe mondtam neki, mire behúzta a nyakát és szomorúan az ablakhoz kullogott. Kimerülten kezdtem el dörzsölgetni az orrnyergem és utána vetemedtem.
-Ne haragudj, csak őszintén semmi kedvem ehhez a héthez.- simogattam meg a hátát, mire szomorúan rám nézett.
-Akkor sem kellett volna így leteremteni!-szipogta, de szerencsére nem sírt, mert azzal szörnyű bűntudatott ébresztett volna bennem.
-Tudom, és sajnálom. De kiengesztelésképpen elviszlek egy kinti barátomhoz, akinek tetszetős kis butikja van, és a segítségemmel akár még kedvezményt is kaphatsz.-böktem finoman oldalra, mire elmosolyodott, majd átkarolta a vállam. Nem sokkal később elkezdett felkelni a nap, így a kis kékség vállának dőlve néztem, de lassan megint elnyomott az álom…vagy mégsem, hiszen Faraize hangja lengte be a kihalt várót, hogy hamarosan megérkezik a gép, nekünk pedig indulnunk kellett lecsekkolni. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, csak éppen mögülem éles vijjogást hallottam majd mikor megfordultam a vöröskét láttam a falhoz szorítva egy biztonsági jóvoltából. Egy ideig néztem a jelenetet, majd mikor megfordultam a nevem ütötte meg a fülem. Komótosan odavánszorogtam a kisebb társasághoz és fáradtan pislogtam, hol az értetlen osztályfőnökömre, hol pedig a neki franciául hadobáló őrre. Nagyot sóhajtottam és megkérdeztem, hogy mi is a gond, erre mondta az a drága ember, hogy Castiel zsebében találtak egy fém öngyújtót és egy szegecsekkel kirakott karkötőt valamint a nyakán a láncon egy penge volt(természetesen divatból) és hogy nem akarja át adni őket. Mikor ezt sikeresen lefordítottam az osztályfőnökünknek, ő csak a fejére csapott, majd idegesen kezdte el magyarázni az eközben alvó fiúnak az utazás feltételeit, amit immár az őr nem értett. Ilyenkor szoktam eltűnödni azon, hogy miért nem egy anyanyelvű biztonsági őrt rendelnek ki a csekpointra. Végünk csak kedvesen mosolyogva a nagydarab kreolbőrű egyénhez fordultam és elmagyaráztam neki, hogy annak a pirosnak nincs valami rendben az agyával, mert a sok festéktől meggágyult. Persze ezen a hapsika jót nevetett és gond nélkül átmehetett Castiel feltéve, hogy felelősséget vállalok érte. Még szép, hogy ismételten én viszem a balhét. Amúgy az őr, mint később kiderült Francis, rendkívül jó fejnek bizonyult, és végig kísért minket, vagyis engem a beszállásig, végig nevetve az egészet. Szegény osztálytársamék semmit sem értettek az egészből, csupán Lysander jött oda váltani pár szót velem, és pár mondat ereéig beszállni a Francissal való csevejembe, de olyankor én inkább lesütött szemmel meghúztam magam.
A repülő út…nos, hogyan is fogalmazzak. Volt már simább utazásom is, és így utólag mégis csak a buszra tenném a voksom. Persze nem velem volt a gond, mert én már jól bírom az ilyen megrázkódtatásokat, de a többiek…áhjj…nekik még van mit tanulniuk. Alapjáraton mindenki kedvére rátette a bélyeget, hogy egy órás késéssel indultunk. Természetesen amikor már felszálltunk a gépre és a nekünk kijelölt másodosztályon mindenki elfoglalt egy bizonyos helyet, hirtelen nagy lett a jókedv. Csak sajnos nem sokáig. Tudni illik a repülőgép, mikor kissé gyorsít vagy lassul a szárnyakon megemelkednek a lemezek ezzel csökkentve, vagy éppen növelve a légellenállást. Valójában ezt úgy láttam rajtam kívül csak egy ember tudta, és vele sem jártunk valami jól.
-Gyerekek! Szét szakad a szárny!-ordította el magát Castiel, visszatartva a nevetését, mire mindenki az ablakhoz tapadt, és látva a felnyíló lemezeket nem kis pánik keletkezett. Faraizzel, majd később Nathaniellel és még Lysanderrel próbáltunk meg lecsillapítani a helyzetet, amíg Castiel a hasát fogva fetrengett a helyén és nevetett a kialakult helyzeten.
-Azonnal nyugtasd meg őket!- rivalltam rá, mellé állva, mire nagyot ugrott és beverte a fejét, a fenti tartókába.
-Jól van na, már nevetni sem lehet.-morgott-Nyughassatok, csak szórakoztam! Senki sem fog meghalni!- tette fel a kezét, mire mindenki lecsendesedett és nagyot sóhajtott.-Egyenlőre…-tette azért hozzá a végén, mire jópáran összerezzentek. Nagyot sóhajtottam és elindultam a még pityergő Viola felé, mire Castiel bevállazott, ezzel nekilökve az éppen első osztály felé igyekvő hostesnek.
-Désolé!-fogtam a fejem, amíg páran felsegítettek minket.//Sajnálom//
-Pas de probléme.-mosolygott kedvesen, majd leporolta a ruháját és felvéve az elgurul pezsgős üveget el is tipegett.//Nem probléma//
Mérgesen sziszegve ránéztem a vörös ördögre, de az csak hetykén felpakolta a lábát az ÉN helyemre, úgy vigyorgott rám. Mérgesen fújtattam egyet, majd elsétáltam egy kissé hátrébb lévő sorba, ahol hosszas beszélgetés után sikerült megvigasztalnom a plüssét szorongató Violát. Szegényke olyan kis törékeny, így az volt számára a legideálisabb megoldás, hogy elaludt, így már nyugodt lesz számára az út. Olyan egy órával később az osztályfőnök elmagyarázta, hogyan lesznek a leszállástól a programok.
-Mikor becsekkoltuk és mindenki megtalálta a bőröndjét, a busz már várni fog minket. Először is a kollégiumba megyünk, ahol a már beosztott szobákban le tudtok pakolni, valamint átöltözni a majd ott kapott iskolai egyenruhátokba. Utána nagyjából a harmadik óra előtt fogunk beérni az iskolába, ahol csapatokban lesztek megosztva az évfolyamunkon. Szeretném, ha nem hoznátok szégyent az iskolánkra és betartanátok az Amour Sucré fegyelmét…-ám szegény tanár úr nem tudta befejezni, mivel a fegyelem szónál elröhögtem magam. Minden szem rám szegeződött, miközben én mint egy retardált fóka némán csapkodtam. Visszagondolva a régi két és fél évemre a fegyelem szó eszembe sem jutott volna az ottani viselkedésformákról. Semmi baj, mi nagyon jól fogjuk érezni magunk!

16.foszlány

~Most mit csináljak? Mi tévő legyek? Egy ilyen utat nem mondhatok le? És akkor mit mondanék a többieknek? Bocs srácok de a szüleim megszállott őrültek, akik minden áron vissza akarnának engem csábítani? És még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha kell elrabolnak? Teljesen hülyének néznének. Már vagy egy fél éve vagyok itt, és még senkinek sem beszéltem a múltamról. De vajon ki is értené meg? Hiszen mindegyikőjük élete olyan tökéletes. NA jó, majdnem, de akinek meg nem, annak meg még ennyire sem panaszolnám el a gondjaim.~
Eme gondolatok közt őrlődtem, miközben pakoltam a ruháimat és egyéb piperéimet a babakék bőröndömbe.
~Milyen lesz ismét odakinn? Párizst én már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mindent láttam és kóstoltam már. Bár, jó lesz viszont érezni Luigi pékségéből kiszálló illatokat és beleharapni az isteni fűszeres bagettjébe. A nyálam össze gyűlik a számba, ha csak rá gondolok. És a régiek? Vajon mennyit változtak? Hogyan fognak hozzám viszonyulni? Fel fognak ismerni egyáltalán? Hiszen nem is láttak még ezzel a hajammal, csak amikor fekete voltam. ~
Hirtelen mardosó érzés fogott el belülről. Vissza gondoltam a régi lakásunkra. Majd arra a kettőre, ahol anyámék a válás után hurcoltak egyik házból a másikba. Elkerülhetetlen, hogy lássam, hiszen a fő utcán lakik mindkettőjük. Nem akartam ott lenni, mert féltem, elcsábulok és felmegyek. Nem akartam ismételten ott kikötni, a szobámban állni, vagy a városban futni az őrült apám elől. Eszembe jutott a régi iskolám. Amour sucré… Ott mennyi minden változhatott? Eszembe jutottak a régi osztálytársaim, barátaim. Az arcuk látomásként lebegett előttem, nevetésük ott csengett a fülembe. A fájdalom amit ekkor éreztem, lassan elemésztett, hiszen oly sok idő után, ismételten eszembe jutott Ő…
Ekkor a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Nem tudtam, hogy pontosan mióta jelez, de a szám, már a felét is elhagyta.
-Halo?-vettem fel remegő hanggal, hiszen még a gondolataim hatása alatt voltam, majd nagyot sóhajtottam.
-Mica? Minden rendben?-Lysander hangja szerteoszlatta a képzeletemben mosolygó arcot, ezzel visszarántva engem a valóságba.-Hahó? Jól vagy?-hangja egyre rémültebb volt.
-Mi Hogy? Szia Lysander! Persze, nyugodj meg, csak kissé elmerengtem.- fújtam ki a levegőmet.
-Meghiszem azt. Már ötször hívtalak.-nevetett bele a telefonba, ami engem kisebb sokként ért.- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamerre. Úgy hiszem, jól esne egy kis beszélgetés, hisz vissza megyünk franciaországba. Úgy láttam, nem örültél kellőképpen ennek a hírnek…-vált teljesen nyugodtá a hangja, ami némiképpen engem is megnyugtatott.
-Egy séta tényleg jól esne.-sóhajtottam. Ezután lediktáltam neki a címem, ami kissé meglepte, de végül mondta, hogy hamarosan nálam lesz. Minimálisnál is alacsonyabb életkedvvel indultam neki felöltözni. Mikor elkészültem hallottam, hogy kopogtatnak a bejárati ajtón, és Agatha ajtót nyit. Hangjából ítélve teljesen el volt olvadva Lysandertől, hiszen a fiú modora és megjelenése kifogásolhatatlan. Legbelül azon imádkoztam, hogy vissza tudja fogni magát, nehogy túl lelkesedjen. Halk kopogás, majd az engedélyemre Lysander lépett be az ajtón kezében egy papír szatyrot tartva.
-Kedves az anyukád.- mosolygott szelíden, majd letette a zacskót az ágyamra.
-Nem az anyukám.- sóhajtottam, majd még utoljára átfésültem a hajam és indulásra készen a meglepett arcú fiú elé álltam.
-Érezzétek jól magatokat. Lysander vigyázz kérlek az én Drágámra!-integetett utánunk a konyhából kereszt anya, mire szemem forgatva kissé nagy lendülettel csuktam be magam mögött az ajtót. Cseppet sem voltam jó kedvemben, és ezt nem is próbáltam Lysander előtt leplezni.
-Tényleg nagy lehet a baj.-nézett rám óvatosan, miközben elkezdett egy bizonyos irányba vezetni.
-Fején találtad a szöget.-ráztam meg lassan a fejem, de ő nem kérdezett semmit. Látszott rajta hogy kíváncsi, ám mégsem tolakodó. Hatalmas sóhaj hagyta el a szám, majd a nagy széltől védekezve fejemre vontam pulóverem kapucniát és összehúztam magamon a bőrdzsekim.-Agatha a keresztanyám. Hozzá kerültem a szüleim válása után, mivel őket már ki nem állhatom. A szememben már megszűntek.- morogtam zsebre dugott kézzel, majd belerúgtam egy földön fekvő kőbe ami hangos csattanással vágódott egy szemetes kukához.
-Pedig annyira hasonlítasz rá.-tette zsebre ő is a kezét, majd a repkedő madarakat kezdte el nézegetni az égen.
-Anyám húga. A hajamat is csak miatta festettem rózsaszínre egy csel miatt, hogy a bíró rá bízzon. –fintorogtam, majd mikor megálltunk egy kis üzlet előtt, a merő kíváncsiság ült az arcomra. Lysander csak elmosolyodott, majd kinyitotta előttem az ajtót, ezzel beinvitálva. A felhelyezett kis csengő apró csilingeléssel jelezte megérkeztünk.
-Sziasztok Kedveskéim! Oh Lysander, nem is mondtad, hogy elmész! Gyertek üljetek le, azonnal hozok valami finomságot! Neked, gondolom  kedvenced lesz Lysander, a kishölgynek megfelel egy rétes?- sürgött egy kedves idős hölgy a pult mögött, ami roskadásig volt finomabbnál finomabb süteményekkel.
-Köszönjük szépen.- szólt kedvesen, majd adott egy lágy csókot a néni homlokára, és egy ablak melletti asztalhoz vezetett.
-Édesanyám rétesének nincs párja.-csillogtak a szemei, miközben illedelmesen kihúzta nekem a széket.
-Ő az anyukád?- nem mondom, kissé meglepett a hír, de ha jobban megnéztem sok hasonlóságot fedeztem fel bennük.
-Kissé meglepő, tudom.-nevetett fel kínosan, de akkor két tányért rakott le elénk az anyukája.
-Ó, milyen bájos kishölgy! Igazán szólhattál volna Lysander, mert akkor rendbe hozom magam! Jó étvágyat kedveskéim!- mosolygott kedvesen, majd el is tipegett a pult mögé szorgoskodni.
-Ez a rétes tényleg isteni!- kapdostam be egymás után a falatokat, hiszen a meggyes volt a kedvence. Lysander szótlanul nevetgélt rajtam, előhozva ritkán látott nevető ráncait szemei és ajkai sarkában.
-Mi zavar téged annyira Párizsban?- tette fel végül a kérdést, majd átnyúlva az asztal felett letörölt egy kis porcukrot a szám sarkából.
-Oda jártam iskolába.-tettem le a villám immár üres tányéromra, majd az állam alá támasztva kezem néztem a még mindig süteményt falatozó fiút.-És ami még ennél is jobb, pont az Amuor Sucré-ba, a Swett Amoris testvér iskolájába.-mikor ezeket kimondtam, Lys félre nyelte a falatot, mire köhögni kezdet. Gyorsan felálltam és mellé lépve kezdtem el veregetni a hátát.
-Szerintem ezt máshol folytassuk.-nyelt nagyot, majd ivott egy korty vizet. Illedelmesen elköszönt az anyukájától, majd kivezetett a cukrászdából.
Sokáig sétáltunk szótlanul, míg végül a park bejáratánál kötöttünk ki. Ilyenkor a viharfelhők már gyülekeztek a fejünk fölött és a szél is felerősödött. Lysander mégis ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még, én pedig nem visszakoztam.
-Ez minde, amiért rossz érzéssel tölt el a csere hét?-nézett rám éta közben, majd elővett a zsebéből egy papír zacskót, és felém nyújtotta.
-Nagyjából. Vagyis nem teljesen.-sóhajtottam, majd kivettem egy marok kenyér darabkát és etetni kezdtem vele az előttünk úszkáló kacsákat.-Tulajdon képen a szüleim a válás után Párizsba költöztek. Félek, hogy találkozom velük, és az senkinek sem lenne szerencsés. Valamint én már úgy ismerem Párizst, mint a tenyeremet. Szinte már semmi izgalom nincs benne, csak az idegesség és a félelem. Megaztán…-ejtettem le a fejem, majd szememmel a lábamnál sétáló kiskacsát kezdtem el nézegetni.
Látva Lysander kérdő tekintetét, rágódtam magamban egy darabig, de végül döntést hoztam.
-Rettegek, milyen lesz ismét belépni az iskolába. Tudod, ott közkedvelt voltam, de azt sem tudom, hogy ilyen lobonccal megismernek e!-markoltam bele a hajamba, idegességembe és tehetelenségemben teljesen elvékonyult a hangom. Éreztem, ahogyan egy vízcsepp lefolyik az arcomon, de az nem a könnycseppem volt.
-Nyugalom. Minden rendben lesz.- lépett közelebb és törölte le az arcomról.
-Nem. Én nem sírok.-kerekedett ki a tekintetem, majd egyre több és több csepp kezdett megjelenni körülöttünk, mígnem sűrű esőköpeny burkolt be minket teljesen.
-A rohadt életbe.-szitkozódtunk szinte egyszerre, majd futásnak indultunk.
-Erre!- fogta meg a kezem Lysander, majd elkezdett húzni, míg én a fejemre vontam a kapucnim. Nem tudom, hogy merre mentünk, mert folyamatosan a földet néztem, de egyszer csak elállt az eső. Egy régiesen berendezett előszobában voltunk, mindenhol kézzel faragott fabútorok és csipke terítők voltak.
-Áhh Fiam! Elkapott titeket a zivatar? Mit ne mondjak, cudar egy idő van!- jelent meg egy mosolygós bácsi, majd el is tűnt.
-Sajnálom, de a mi lakásunk tűnt a legközelebbinek. Remélem nem bánod.-nézett rám Lysander bűnbánóan, mire megeresztettem felé egy bíztató mosolyt.
Mikor felértünk a szobájába, kicsit meglepődtem. Lysandernél valahogyan teljesen másra számítottam, hiszen ő maga is különleges. A szobája viszont mást tükrözött. Egyszerű, világos szürke falak fekete modern kocka bútorokkal és sötétzöld szőnyeggel, függönnyel és ágyneművel. Tulajdonképpen nem is volt rossz. Dideregve ültem le az ágyára, míg ő feljebb vette a fűtést. Így a nyárhoz közeledve már igen lehűlt a levegő.
Ekkor történt olyan, amitől ledermedtem. Lysander cseppet sem szégyenlősen kezdett el levetkőzni. Mikor levette a pólóját meglepődtem a kidolgozott testén, de megpróbáltam nem nyál csorgatva bámulni.
-Adok egy száraz pólót.-mosolygott óvatosan, majd elkezdett turkálni a szekrényében. Mikor megfordult hihetetlen dolog tárult a szemem elé. Lysander lapockáján és háta felső részén gyönyörűen kidolgozott angyal szárnyak voltak felvarrva. Próbáltam minél jobban az emlékezetembe vésni a képet.
-Tessék.-adott egy pólót és egy törülközőt a kezembe, majd leült mögém az ágyra. Sosem voltam szégyenlős, így most se izgatott túlzottan, mikor melltartóban ültem az osztálytársamnak hála. Ez annál kevésbé volt elmondható, mikor Lysander finoman végigsimított a nyakamon, majd a vállamon. Már éppen meg akartam szólalni, mikor a törülközőt a hátamra terítette ezzel befedve a testem.

-Köszönöm.-sóhajtottam, majd áttörölgetem magam.
-Ne haragudj ha megijesztettelek.-nevetett zavartan, mire én megfordultam és mellkason ütöttem.
-Á! Ne bánts!- tette fel nevetve maga elé a kezét, én pedig még jobban ütni kezdtem.
-De mert megérdemled!- kacagtam és folyamatosan a mellkasát és a vállát csapkodtam. Fel akartam állni az ágyán, hogy végre le tudjak szállni, de kihúzta alólam a lábam így rá estem. Mindketten fáradt nevetésben törtünk ki, mikor megállt bennünk a levegő.
-Hé haver jó nagy szar oda…-nyitott be csurom vizesen nevetve Castiel, ám amint szemben állt velünk az mosoly lefagyott az arcáról és tekintete elködösült. Rémülten ugrottam le Lysanderről, és álltam meg a szoba közepén. Castiel tekintete idegesen cikázott közöttünk, szemeiben dühödt tűz égett.
-Figyelj Castiel…-kezdte volna Lysander, de barátja csak feltartotta a kezét. Immáron csak engem méregetett, és egy rég nem látott egyedi fény csillant meg a szemében. Némán indult meg felém, majd közvetlenül előttem megállva mért végig alaposan, amit nem tudtam nem észrevenni. Lysander felpattant az ágyról, majd a vöröske mögött termett megragadva a vállát próbálta hátrébb húzni, de ő meg sem rezzent. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán, ami teljesen összezavart.
-Öltözz fel.- vigyorgott, majd mint ha mi sem történt volna sétált oda a kanapéhoz és felvéve a mellette lévő gitárt és játszani kezdett rajta. Teljesen ledermedve vettem fel a kapott pólót, majd kisétáltam az ajtón. Egy kis időbe bele tellett, de megtaláltam a mosdót. Mikor léptem volna felé, egy magas fekete hajú és tekintetű fiú lépett ki rajta egy száll törülközőben, nedves hajjal, így inkább visszabújtam a sarok mögé. Amint eltűnt egy szobába beslisszoltam a mosdóba. Éppen, hogy bezártam magam mögött az ajtót, rémült, halk sikolyt hallottam meg mögülem, mire riadtan fordultam meg. Egy teljesen ledöbbent Rosalyat kaptam törülközőben, csurom vizesen, felkötött hajjal.
-Mica? Mit keresel te itt? És miért van rajtad Lysander pólója?-bombázott a kérdésekkel falfehér tekintettel. Nagy levegőt vettem, ami a párában kissé kellemetlen volt, majd elregéltem neki az egész történetet.
-Jó nagy gázban vagy.-húzta el a száját mire felvontam a vállam.
-Várj. Az a fiú volt a barátod.-böktem mutatóujjammal a hátam mögé, mire barátnőm teljesen elpirult és lesütötte a szemét.
-Nos. Igen…Leigh.-vakargatta kínosan a tarkóját, mire megeresztettem felé egy mosolyt, majd néztem ahogyan kisiet a mosdóból.Mikor visszatértem Lysander szobájába, csak Castielt találtam a kanapén elterülve.
-Azt hittem hazarohantál.-mondta ki sem nyitva a szemét.
-Ilyen időben? Normális vagy te?-háborodtam fel kissé, majd felé álltam.
-Sokan mondják, hogy nem.-nevetett fel, majd rám szegezte hamuszürke tekintetét, mire megborzongtam.
-Akkor talán igazuk van.-nevettem fel, majd arrébb lökve a lábát leültem mellé felhúzva a lábam.
Nem mondott semmit, csak teljesen nyugodtan feküdt a kanapén, légzése egyenletes volt. A csönd, ami kialakult köztünk hosszú volt és nyomasztó. Nem tudom, mit vonhatott le abból amit látott, de mindenképpen tisztázni akartam, még ma.
-Amit láttál.-kezdtem hebegni, mire Cadtiel felült.
-Tudom mit láttam. A legjobb haverom kezdett volna megfektetni téged de én váratlanul betoppanva ezzel tönkre téve a tökéletes délutánt.- mondta, mintha már egy forgatókönyvett olvasott volna.
-Ez nem igaz!- ugrottam egyet dühösen a kanapén, mire Castiel elmosolyodott.
-Had találjam ki. Egy szál virág illendőségből, esetleg egy kis bonbon. Majd egy kis süti, rétes ha jól tippelem aztán egy mélyenszántó lelkizős beszélgetés a parkban hiába volt fekete az ég. Utána pedig az ő lakása volt a legközelebb.- vigyorgott önelégülten, nekem pedig minden szín kifutott az arcomból.
-Virág és csoki nem volt.- hebegtem elhaló hangon, mire csak megvonta a vállát.
-De Lysander nem ilyen! Ő nem Te! ismerlek már titeket!- bátorodtam aztán fel, hisz a fehér hajú fiú mindig mellettem volt, ha bajba kerültem és Castiel volt az, aki mindig csak játszadozott velem.
Ekkor a vöröske nekem rontott és maga alá tepert a kanapén. Haragos tekintetétől régen megrémültem volna, de kezdek egyre immúnisabbá válni, így csak nagyot nyeltem, majd úgy néztem rá rezzenéstelen arccal.
-Senki sem ismer, mert nem akarom, hogy ismerjenek. Senki sem tudja, hogy milyen vagyok igazából, mert nem mutatom meg. Ha akarok egy álarc mögé rejtőzködöm és te naivan azt hiszed, az a valóság. Én egy árny vagyok, kit sose fejtesz meg, mert nem fogja engedni!-morgott idegesen és egyre közelebb hajolt, míg nem az orrunk már összeért. Lehelete cirógatta az arcomat, mire beleborzongtam. Hamuszürke tekintete folyamatosan két szemem között cikázott, nem szólva semmit. Hirtelen ellökte magát, és mint ha mi sem történt volna feküdt el velem szembe a kanapén. Nyitottam volna a szám, de ekkor belépett Lysander teljesen nyugodt tekintettel.
-Elállt az eső. Ha akarod, szívesen hazakísérünk.- mosolygott a fiú, mire zavartan bólintottam és felálltam indulásra készen.
-Khhmm...-kaparta meg a torkát, majd a még mindig kanapén lustuló személyre nézett, aki morogva emelte fel arról a sejhaját és indult ki utánunk.

15.foszlány

-Rendeződjetek már!-ordította Faraize, miközben mindenki össze vissza futkosott a termünkben. Odakinn hatalmas volt a fennforgás, hiszen ma volt a választások napja.
Természetesen a kisfilmet és a táncot is sikerült immár BAJ NÉLKÜL megoldanunk, így ugyan kissé feszengve de büszkén álltunk a nagy nap elé.
-Pofátok lapos!-ordította el magát Castiel, mire mindenkibe beleszorult a szó, és leült a helyére az osztály főnökkel szembe. Amióta kiszabadultunk a cellából a vöröske kissé megváltozott. Lehet csak nekem volt fura, mert a többieknek úgy tűnt, teljesen normális. A bunkózása az egekbe szökött, mi is gyakorlatilag csak a forgatásokkor beszéltünk egymással akkor sem a legbarátságosabb hangnemben. Fáj bevallani, de valahol hiányzok az a viccelődős mindenlébenkanáll feje.
-Köszönöm Castiel!-sóhajtott nagyot az osztály főnök, majd dörzsölgetni kezdte az orrnyergét.- Mint látjátok a terem nincs a legjobb állapotában, és elektronikus tábla hiányába nem tudjuk megnézni a kis filmeket. Kérlek titeket, hogy rendeződjetek ötös csapatokba, és kérezkedjetek be a különböző termekbe.
-Ahogyan ezt kimondta hamar összeálltak a csapatok. Rosaly rögtön megragadott, majd csatlakozott hozzánk a zenész duó is, így indultunk meg a legközelebbi kilencedikes terem felé. Mikor beléptünk pont a mi filmünk ment, gy csöndesen letelepedtünk a földre, onnan nézve a filmet.
*Kisfilm folytatódik*
Ösztönösen előrántom a fegyverem és lövök. A szőke fiú torkát néma sikoly hagyja el, miközben lassítva zuhan a földre. L-re pillantok, aki haragos tekintettel rohan el egy hátul kialakított szobába. A vöröshajú fiúhoz megyek, akinek arcát kötés fedi. Hallom, ahogyan Rosa szól a fejhallgatóba, majd beront az ajtón és rám való idegességében lerendezi a felkelni akaró őröket.
-Minden rendben. Eljuttatom még időben.- hámozom le róla a kezére feszített kötelet. Ahogyan az utolsó fonál is lekerül róla feláll, majd megragadja a kezem és elkezd velem kifelé futni. 
-Utánuk!-kiáltja L, majd Rosaly szól, hogy feltartja őket. A fiúval berohanunk a liftbe. Odabenn teljesen nyugodt a levegő, csak a fáradt szuszogásunk és a lágy lift zene szól. Ránézek az arcára, de azt kötés fedi, így csak a szürke szempár néz rám. Amint kinyílt az ajtó ismételten futásnak eredünk, hiszen a két kapucnis alak (Armin,Alexy) már a nyomunkban van a lépcsőnek köszönhetően.
-Erre!-szól a vöröske , majd éles kanyart véve elhúz a hátsó bejárat felé. NewYork utcáin szaladva az idő csak egy fogalom. Az épületek és kivilágított boltok mintha csak felgyorsultunk volna suhannak el mellettünk. Mindeközben az állatok és emberek teljesen megfagynak utat adva menekülésünknek. A park fái biztonságot és rejtek helyet nyújtottak futamunknak. Mikor már úgy tűnik itt a vég, az iskola épülete lesz látható. Berohanva egyenesen az udvarra néző erkélyhez vesszük az irányt. Kilépve egy hatalmas tömeg fogad minket éljenezve.
-A nyertes Castiel!-szólal meg őrjöngve a bemondó hangja. Mindenfele lufikat engednek fel és színes lámpák tömkelege villózik egyenesen ránk szegeződve. Castiel letépve arcáról a maszkot maga mellé húz, mint "megmentőjét" úgy tűrve, hogy fotózzák és ünnepelje őt a tömeg.

*Kisfilm vége(stáb lista)*

-Még mindig nem tudom, hogyan hoztad össze a tömeget.-hajolt hozzám Lysander a fülembe suttogva, mire csak elkuncogtam magam.
Ekkor a kilencedikesek őrölt tapsban törtek ki, a lányok elolvadtak a fiúk alakításától. Mind a négyen felálltunk és meghajoltunk. Már indultunk volna kifele, mert nem túlzottan érdekelt minket a többi osztály alkotása, mikor Rosa visszarántott.
-Ááááá! Most jönnek a legjobbak!-sikított, mikor a stáb lista után megjelent a "BAKIPARÁDÉ" felirat.
-Ugye nem?-pihegtem, majd lerogytam barátnőm mellé és kerek szemekkel kezdtem el nézni a képernyőt.

Természetesen itt minden létező marhaságunkat levettették, például a folytonos röhögéseket, vagy mikor a kamionba szállva Armin nem a megadott képet nézi, hanem valami játékkal szórakozik, mi meg ott állunk mögötte. Majd jött amitől a legjobban féltem. Végigvitték, ahogyan a baleset után kivezetnek engem. Azt hittem itt vége lesz. De nem. Nathaniel felült, és a kamerába mutatta a nagyujját, majd akik tudták mi ez az egész elkezdtek nevetni. Ekkor egy hatalmasat belevágtam az akkor is nevető Nathanielbe, aki fájdalmasan feljajdult, majd bocsánat kérő bociszemekkel nézett rám. Mondjuk az utána lévők már felvidítottak, hiszen a liftbe az egy egy köhögés közben volt, hogy Castiel majdnem megfulladt mert félrenyelt, vagy futás közben Alexynek lecsúszott a kapucnia a fejéről és mikor visszatette véletlenül nekirohant egy közlekedési tábla oszlopnak. (Megjegyzem, az oszlop utána elferdült, szóval gyorsan el kellett hagynunk a helyszínt)

Mikor elfutott a VÉGE felirat még nagyobb éljenzés tört ki az osztályteremben, és már nyugodt szívvel hagyhattuk el a kis gólyákat visszatérni a keserves teendőinkhez.

Mikor a terembe értünk már mindenki ott volt rajtuk az egyen pólónk. Nem volt valami fantáziadús, de a mi inditottunknak tökéletesen jellemezte. A piros póló elején a Winged Skull logója volt, amiről Castiel nem volt hajlandó lemondani, a hátulján pedig a 11.B felirat, valamint alatta a kereszt/becenevünk. 

De még csak ezután kezdődött a java. Mikor mindenki befejezte a kisfilmeket, csak aztán következett a jelöltek közötti verseny. Mi az erkély alatt állva szurkoltunk Castielnek, akit előtte persze rendesen felkészítettünk, hiszen a többiek az elmúlt évek alapján tudták, hogy milyen kaliberű kérdések lesznek. Olyan fura feladványok voltak, mint például hány ablaka van az iskolának, melyik tanár dohányzik és milyet szív, vagy mennyibe kerül egy szendvics meg egy kóla a büfében. Én mondjuk egyikre sem tudtam volna a választ, de a jelöltek igen.
-Akkor most minden osztályból kérünk egy jó kis rajzost a következő feladatra!-hangzott a bemondó, mikor egy kezet éreztem a vállamon és hátrarántott majd elkezdett az ajtó felé tolni, egészen az erkély bejáratáig. A döbbenettől mukkanni sem bírtam, csak kerek szemekkel meredtem az elsétáló Lysanderre, ami küldött felém egy bíztató mosolyt.
-A feladat a következő! A lisztet és ezeket a festékeket használva kell gyönyörűséges herceg kisasszonnyá varázsolnotok a saját jelöltötöket.(Mindegyik fiú volt) Csupán három perc áll rendelkezésetekre. Rajta!- amint megszólalt a duda Castiel elé léptem.
-Csukd be a szemed és fogd hátra a hajad!- parancsoltam, majd lehajoltam a lisztes tálért.
-Mi?- szorította össze a szemét és épp, hogy csak hátra tudta simítani a haját, de én már két tenyérrel nyomtam a lisztet az arcába elkenve rajza azt ezzel teljesen fehérré varázsolva. -Tartsad!-szóltam rá, mikor köhögni kezdett a liszttől.
-Na..kkhhm...mond meg, hogy..basszus khh... mit csináljak!- morgott csukott szemekkel, de azért tartotta a haját. Pillanatok alatt gyönyörű rózsaszín pírt festettem az arcára, kihúztam erősen pirossal az ajkait, majd már csak az utolsó simításokat végeztem a fekete szem kontúrral, mikor megszólalt a duda. Büszkén vigyorogtam az idegesen morgó, mégis tudatlanul pislogó fiúra. A vég eredményképpen mindenki megkapta a maximum pontot, de én oltári jót nevettem a fiún, és még közös képünk is készült mielőtt még lemoshatta volna az arcát, legnagyobb bánatomra. Brühühü...

Mikor minden hacacárénak vége lett és a diákok tele ették és itták magukat mindenfélével addig a DÖK tagok megszámolták a már korábban leadott szavazatokat. Mindenki izgatottan toporgott az erkély alatt, miközben a jelöltek felsorakoztak.
-Szóval...-kezdte a bejelentő.-Az idei év diák igazgató nyertese...-húzta tovább az idegeinket.-Aki megkapja az iskola kulcsát.-komolyan mondom, itt már azt hittem megtébolyulok.-Castiel!-ordította el magát végül, mire hatalmas üdvrivalgás tört ki. Castiel vigyorogva vette át a kulcsot, de ez még nem volt minden.
-Gratulálok! Az iskola kulcs mellé ti nyertétek meg az egy hetes csereosztály programot a Párizsi testvér iskolánkba! Készüljetek, mert a hétvégén indultok!- üvöltött a mikrofonba a másik bemondó, bennem pedig megfagyott a vér. A Sweet Amoris testvér iskolájába jártam én is bejárósként. Jaj, Istenkém, mi lesz ebből...