20.foszlány

Nem érdekelt hányan szólítottak meg, csak a földet bámulva futottam. Hirtelen valaki megragadta a kezem és elkezdett kifelé rángatni az iskolából. Ugyan egy gyors pillanat erejéig felnéztem a támadómra, de a fekete haj koronát megpillantva csak még több könny szökött a szemembe, így tekintetemet inkább ismételten a betonra helyeztem. 

-Eressz el Viktor!-szipogtam, bár az ellenállás legkisebb jelét sem tanusitottam most már. Nem is értem miért, talán mivel a körülöttem lévő világ valahogyan egyre jobban kezdett elemeire hullani.

-Nem!-erős és határozott válasz volt ez, minek a hanglejtésétől összerezzentem. Látva a környezetet, amerre haladtunk valamelyest megnyugodtam, de még ez sem volt teljes eredmény. Ugyan volt egy sejtésem a célról, de a tudat, hogy az hol és milyen körülmények között van, csak enyhén elfogott a remegés. 

Ahogyan haladtunk előre egyre jobban beérve a nagyváros sürgő forgatagába csak riadt pillantásokat vetettem az emberekre. Élveznem kéne az ittlétet. Nosztalgiáznom. Nevetnem. Ehelyett mit csinálok? Könnyes szemekkel rángat maga után az egykori barátom, akit talán soha nem is ismertem igazán. Lassan elértük a hatalams parkot, mi a számomra már nagyon jól ismert volt. A szökőkút körülötte a megannyi paddal. A kisgyermekes családok a jó időben a szép gyepen piknikeznek és nézik ahogyan a kicsik játszanak. Igazán idilli pillanat lett volna a normális esetben. A sűrű fás terület felé haladtunk, hol egy eléggé nagy bokron átveregetve magunkat egy kisebb ösvény volt. Túlságosan elhagyatott és ágakkal benőtt volt ahhoz, hogy bárki járja. Hirtelen jelent meg egy kisebb füves terület, ahova mikor Viktor végre elengedett térdre is rogytam. A fák lomb koronáján átütő fény a szemembe sütött, így kissé hunyorogva, könnyeim törölgetve néztem fel a fiúra. Mindig lágy arcvonásai most teljesen eltorzultak, tekintete gyakorlatilag szikrákat szórt. Nem mondott semmit, csak állt ott kis terpeszbe mellkasa előtt összefont karokkal és engem nézett. Én sem szóltam semmit. Csak a sarkamra ülve szaggattam  fűszálakat, lehorgasztott fejjel, de végig magamon éreztem a tekintetét.

-Mégis miért pofoztál fel?-hatolt aztán végig mély hangja a köztünk lévő teren. A kérdésére a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és egy pillanatra bennem akadt a levegő.

-Hogy lehet ilyet kérdezni? Megveretted Alexyt!-ripakodtam rá aztán kissé félénken, hiszen tény, hogy Viktor tőlem jóval nagyobb és erősebb. Ugyan régen még biztos voltam benne, hogy sose lenne képes megütni, de a mai nap után már kétségbe vontam eme feltételezésemet.

-A kék hajút? Majdnem lekapta Kentint! Az a fazon nem normális!-tárta szét karjait, mire már felnéztem rá. Arcát haloványan még ott piroslott a tenyér lenyomatom, mire elhúztam a szám.

-De igen, normális! Csak más az érdeklődése! És bassza meg, Kentin katonai suliban volt! Ott tudtommal tanítanak tűsz tárgyalást! Akkor meg ezt el lehetett volna normálisan is intézni, nem rögtön másokkal veretitek meg!Ember, ő még életében nem verekedett!-ordítottam immár sokkal bátrabban a fiú szemeibe, hiszen kezdett ismételten egyre jobban elönteni a düh. Viktor szemei kikerekedtek, arcáról a merő értetlenség sugárzott.

-Mi történt veled?

-Velem mi történt? Hát ez nagyon jó!-nevettem fel tehetetlenségemben, majd ismét elkomorult az arcom-VELED mi történt? Én nem így hagytalak itt? Sokkal normálisabb és rendesebb voltál és inkább védtél meg másokat, mint, hogy eltipord őket!

-Látod, pontosan ez történt! Elmentél!-ahogyan ezeket morogva kimondta, bennem akadt a szó, és a levegő is. Eddig nem jöttem rá, hogy mi történhetett itt, mi változhatott meg fél év alatt, de ezek után...

-Tudod nagyon jól, hogy nem önszántamból tettem! De ez akkor sem megoldás!

-Akkor mi a megoldás Mica? Mi?! Üljek az udvaron és roskadjak magamba?! Tudod nagyon jól, milyen hatással voltál rám mindig is!-lépett elém, majd a két csuklómat megragadva húzott fel és tartott szorosan magánál.-Amióta elmentél kurvára de nem ugyanaz semmi! A csapatok megváltoztak, az emberek megváltoztak! Ha nem leszek ilyen, akkor már csapatostul vernének engem. Te is nagyon jól tudod, hogy én azt meg nem fogom hagyni!-morgott a szemeimbe nézve nekem meg kezdett ismételten elszorulni a torkom. A szorítása nagyon erős volt, és rettentően fájt.

-Eressz el Viktor!-kezdtem el megpróbálni kirángatni a kezem a fogásából, de ő csak még jobban megszorította.

-Nem!

-De ez fáj! 

-Nekem is fájt, amikor elmentél és utána mindenki szemébe egy roncs lettem!-ahogyan ezt mondta, elködösült a tekintetem és kezdett egyre jobban besötétedni. Szóval erről van szó?! Komolyan azért csinálja ezt az egészet, mert volt egy időszak mikor nem istenítette mindenki?!

-Akkor azért tartottak roncsnak, mert az is voltál! Szerinted engem nem viselt meg? Hogy egy totálisan más környezetben vagyok ahol rohadtul de senkit nem ismerek?! Az a kékike volt aki legelőször hozzám szólt NORMÁLISAN-emeltem ki azt a szót eléggé jól hallhatóan, hiszen valljuk be a többiekkel eléggé érdekesen indultak a dolgok-Erre te mit csinálsz? Összevereted! Szerinted rajtam láttak bármit is abból a sulyból,a mit az itteniek miatt cipeltem? Nem! Akkor nekem  meg ne panaszkodj! Ha neked meg csak amiatt volt rossz, hogy elmentem, hogy csökkent a hírneved, akkor meg egy életre hagyj békén!-azt utolsó mondatnál, már könnyek szöktek a szemembe. Kihasználva a lehordásomból adódó meglepettségét téptem ki a csuklóimat a szorításából és kezdtem el kifelé rohanni a kis ösvényen. Ahogy futottam a kiálló ágak néhány felkarcolta az arcom, mi csípő nyomott hagyott. Amint kiértem a parkba nem is tudom merre vettem az irányt, de hirtelen valakiben ütköztem.

Felnézve az aggódó kék szemekbe hirtelen öleltem át a fiú nyakát és kezdtem zokogni. Nagyszerű egy nap mindkét testvér mellkasán sírom ki magam. Hallottam a  léptek zaját, és hogy hamarosan már jó páran voltak körülöttünk, de ez cseppet sem érdekelt. Egy kis ideig még sírtam, és most jó érzés volt, hogy ugyan egy idő után, de Armin átölelt.
-Mica várj, én...-hallatszódott a mély hang a bokor zörgés körül, mire rémülten összerezzentem. Kissé jobban a fiúhoz bújtam, de Viktor nem jött közelebb, és hirtelen a szó is benne akadt. Félve néztem fel, és amit láttam, az valósággal meghökkentett. A három zenész előttünk álltak, míg Alexy pedig Rosalyval és Violával a háta mögött a másik oldalamról támogatott. Látva Viktor meghökkent arcát, nem vághattak éppen kedves ábrázatot a többiek. Lysander hangja szólalt meg, de arra nem igazán figyeltem, mit mond. Sokkal jobban kötött le a jelenet, ami éppen a park közepén folyt és így jó néhány bámészkodót is kaptunk. Mikor Viktor csak sértődötten fújt egyet, majd sarkon fordulva elment a másik irányba,a  tömeg is kezdett megoszlani. Csupán még pár aggódó szülő és cserfes vénasszony tekingetett az ott maradt kis csapat felé. Armin finoman megfogta a kezem, hogy leszedjen a nyakából, de ekkor a még gyenge érintésre is felszisszentem. Riadtan emelte le rólam a kezét, és tekintetében az aggódás tükrözött.
-Mi van a kezeddel?-lépett oda Nataniel, majd mikor a karomnál fogott meg úgy nézve a piros csíkot mindkét csuklómon elkomorult a tekintete. De nem csak ő volt ilyen. A többieknek sem igazán tetszett a dolog, Alexy pedig csak halkan felnyüszkölt. Na szép, így valamilyen szinten sors társak vagyunk.
-Hagyjátok, nem is fáj annyira.-huzodott tettetett apró mosoly az arcomra, mire Castiel szó nélkül éppen hogy csak közrefogta a csuklóm én pedig a hirtelen érintéstől felnyüszítettem.
-Aha, persze.-morgott eléggé látványosan, majd elengedve el is tűnt, vissza az iskola felé.
-Menjetek utána, mielőtt valamit csinál. Violával itt maradunk még egy kicsit. Van egy két beszészlni valónk Micával.-hallatszódott Rosaly hangja közvetlenül miután emgéreztem a kezét a vállamon. A kijelentéstől, hogy még meg kell beszélnünk egy két dolgot, csak nagyot nyeltem. Ez most komoly? Még ez után is engem akarnak szadizni?! Miután a srácok leléptek, a lányok azonnal leültettek a legközelebbi padra és két oldalról közrefogtak.
-Dalolj!-szólt rám Rosa, mire csak kissé behúztam a nyakam. Segély kérően Violára néztem, de most az ő tekintete is hajthatatlan volt. Mikor változott meg így mindenki?

 Nem szóltak semmit csak várakozóan néztek rám, mire csak halkan sóhajtottam. Mély levegőt véve kezdtem el hadarni mindent. Hogy mi volt mielőtt eljöttem é hogy milyen kapcsolatban álltam Viktorral. Hogy milyen jó volt itt és hogy azt hittem minden ugyanolyan lett, de teljesen megváltoztak a dolgok. Elmondtam mi történt köztem és Viktor között de ekkor Rosaly felpattant a padról.

-Micsoda? Neked teljesen elment az eszed?! Egy ilyen sráccal ráadásul hogy tudtad, el is jössz másnap? Te nem vagy normális!-ripakodott rám Rosaly, majd mikor oda vissza sétált előttünk párat, ismét leült mellém. Viola csak kerek szemekkel és arcán halovány pirrel pislogott rám, majd megnyugtatóan a térdemre tette a kezét.

-Nyugi Rosa, ez az ő döntése volt. Amúgy sem lehet visszacsinálni.-hallva a lány aranyos, vékony kis hangját, halovány megnyugvó mosoly került az arcomra. Rosaly csak nagyot sóhajtva csóválta meg rosszallóan a fejét, mire csak elhúztam a szám. Igen, violának igaza van. Nem lehet visszacsinálni. De talán ne is akarnám. Hiszen így kiderült minden igazság, és ha csak úgy szó nélkül lépek le akkor a helyzetek mostanra talán sokkal durvábbak lennének.

-És mi volt Alexyvel? Ő egy szót sem tudott kinyögni.

-Valójában, csak annyit tudok, hogy meg akarta csókolni Kentint, ezért megverették.-horgasztottam le szégyenkezve a fejem. Istenem ez így milyen szörnyű, hogy az én ismerőseim ilyet tesznek.

-Várj, jól hallottam? Alexy képes volt lépni egy fiú iránt? Van bátorság a kölyökbe.-kerekedett ki Rosaly szeme, de erre nem mondtam semmit. Viola arcán az eddigi pír most még látványosabb lett és szemében kis szomorúság tükröződött. Halkan hümmögött párat, mire Rosa csak megforgatta a szemeit.

-Violának tetszik a kis kékség.-válaszolta meg a fel nem tett kérdésem Rosa, mire amolyan ,,Ééééértem" fejet vágtam.

-Hééé...Viola...Ez még nem a világ vége...-próbáltam meg noszogatni a lányt. Olyan kis aranyos és nem lehet szomorú. Látszólag bevált, mert halovány mosoly jelent meg az arcán, de nem voltam biztos, hogy az nem erőltetett.

-Ja, még valami! Te mégis hol is fogsz aludni? Mert nálunk a cuccod nagyon nincs ott!-hajolt aztán vádlón az arcomba Rosa, mire ismét csak nagyot nyeltem.

-Hát öööö tudod...ööööö a régi szobám....öööö ott még megvolt a helyem és...öööö szóval ott.-nyögtem ki nagy nehezen, mire mindkét lány szeme eléggé elkerekedett.

-De... miért nem velünk?

-Figyeljetek tényleg jó lenne, de most úgy gondoltam, itt vagyok, a régi hely... Meg ha már becuccoltam nem akarom Amandáékat megbántani azzal hogy most kijövök. Kérlek lányok ne haragudjatok, de ezt meg kell értenetek hiszen ők semmi rosszat nem tettek ellenem.-vágtam be a kérlelő kutya pofit, mire a lányok összenéztek, majd egy megadó sóhajjal áldásuk adták a dologra...