22.foszlány

Halihó!
Elnézést az ismételt késésért, bár gondolom tőlem ezt már megszoktátok. De most vééégre itt az új rész, remélem még érdeklődve fogadjátok! :)

A napok valahogyan csiglassúsággal teltek. Az első napok lelkesedéséből már semmi sem maradt, s titokban már hálát adtam az égnek, hogy holnap indulunk haza.
-Biztos, hogy nem tartasz velünk? Hiszen ez az utolsó esténk itt,és...-Rosalyék ugyancsak hajthatatlanok voltak. Minden egyes alkalommal próbáltak átcsábítani magukhoz, de én nem akartam árulónak tűnni.
-Biztos. De ígérem, hogy amint visszaértünk kiengesztellek bennetek.-mosolyogtam rájuk kissé bizonytalanul, de addigra már ők is belátták, hogy reménytelen a próbálkozásuk. Némán néztem őket, arcomon azzal a halovány álmosolyal, ahogyan néha vissza pillantva tűntek el a lépcsőkön. Amint kikerültek a látó teremből, halk sóhajjal kezdtem el üres tekintettel bámulni az ajtóm. Már csak egy éjszaka, és haza megyek. Hmm...érdekes, hogy nemrég még ezt tartottam az otthonomnak, most meg már kívánkozom vissza, ahova eredetileg nem akartam menni. Már az ajtó gombon volt a kezem, mikor meghallottam, hogy nyílik a mögöttem lévő ajtó.
-Én a helyedben nem tenném.-az a hang pillanatnyilag most nem húzott fel annyira. Valahogyan túlságosan belefáradtam az ittlétbe, hogy most szembeszálljak vele.
-Csupán...egy okot mondj miért nem.-hangom halk volt és kissé törékeny, ahogyan visszanéztem a vállam fölött, kezem még mindig az ajtó nyitón pihentetve. Castiel arcára most egy megmagyarázhatatlan ördögi mosoly húzódott, mitől be kell vallanom, kissé megrémültem. Már épp szólásra nyitottam a szám, mikor a mutatóujját a szája elé emelte ezzel csendre intve. Ahogyan hallgatóztam, egyszer csak fura zajok szűrődtek ki a szobából, mitől minden szín kifutott az arcomból. Szólni akartam, de nem tudtam. Egyszerűen egy hang se jött ki belőlem.
-Én megmondtam, hogy Lys az akivel vigyázni kell...-somolygott sejtelmesen, engem meg mintha gyomron vertek volna.
-Miért engedted neki?-fordultam felé, lángoló tekintettel. Most valahogyan minden szelídségem és visszafogottságom elszállt.
-Ki vagyok én, hogy megállítsam?-vigyorgott gonoszul, mitől ökölbe szorult a kezem. Fenyegetően mértem végig, s állapítottam meg, hogy kezd egyre inkább ellenszenvessé válni. Mint a legtöbb fiú, ha otthon kényelembe helyezi magát, rajta is csak a farmelja volt, mi talán máskor jobban érdekelt volna de most csak egy gondolattal játszottam el. Ahogyan szépen végighúzok a kockáin egy kést, majd miután megfojtottam, kibelezem és megetetem az útszéli macskákkal. Na jó, ez talán kissé morbid lett volna a részemről, bár eléggé pipa voltam rá. Már emeltem volna a kezem, hogy legalább bemossak neki ezzel megnyugtatva a lelkem, mikor a folyosó végéről zajok kezdtek felénk közeledni. Súlyos, mély léptek voltak, mikből egyből leszűrődött, hogy tanár közeleg, nekünk meg már javában a szobában kellett volna lennünk. Egy pillanat, vagy talán annyi sem volt, hogy Castiel megragadta a kezem, és berántotta  szobába, majd hangtalanul zárva be az ajtót, dőlt neki, még mindig tartva a csuklóm. A lépések egyre közeledtek, majd egy pillanatra megálltak az ajtónk előtt. Hirtelen a levegő is belém fagyott, csak meredten bámultam az ajtó alatt lévő árnyékot, ahogyan toporog, majd tovább megy. Megkönnyebbülés volt kifújni a levegőmet, úgy nézve fel az előttem lévő fiúra. Szürke tekintete zavarodottan járta az arcom, benne valami megmagyarázhatatlan dolog csillogott. Hirtelen nem tudtam mit mondani, egyszerűen lekapcsolt az agyam. De mégis... egy idő után, már fura volt az a csönd.
-Na és...Nath hol van?-butaság, de hirtelen csak ez jutott eszembe. Ekkor láttam azt, mintha valami összetört volna bennem.
-Mit tudom én. Nem vagyok az anyja, hogy nyomon kövessem.-morogta, majd elengedte a csuklóm. Valahogyan észre sem vettem, hogy addig magánál tartott.
-Lysandert bezzeg tudtad hol van.-puffogtam szemrehányóan, mire egy erőteljes vicsor jelent meg az arcán.
-Nehéz volt nem kitalálni. Ha nem lettél volna annyira elfoglalva az ön sajnálatoddal, hogy nem úgy sikerült ez a kis kiruccanás, ahogyan gondoltad, akkor észrevetted volna az egész napos öntelt vigyorát, és hogy folyton összesúgtak a zöld hajú kis barátnőddel.-a szavai, mint egy pofon, úgy jutottak el a tudatomig. Teljesen ledöbbentem, és ezek....tényleg elgondolkodtattak. Az elmúlt napban nem foglalkoztam senkivel csak magammal, hogy kibírjam a hátralévő időt. Hirtelen éreztem meg, hogy egy könnycsepp akar kiszivárogni, de nem engedtem. Már nem törhetek össze főleg előtte nem. Csak álltam ott, leszegett fejjel, ökölbe szorult kezekkel, összeszorított fogakkal. Most csak...el akartam tűnni, elfutni, de akkor megint önző lettem volna. Hirtelen éreztem meg a tenyerét az arcomon, mitől összerezzentem, majd rémült, értetlen tekintettel néztem fel rá.  Szeme ismét olyan furán csillogott, mit nem tudtam mire vélni. Csak tartotta az arcom némán, engem fürkészve, én pedig őt. Néha olyan volt, mintha mondani akarna valamit, de aztán ugyanolyan csend maradt. Azt vettem észre, hogy az arca közeledni kezd az enyémhez. Óvatos akadozó levegőt vettem úgy mélyedve el a szürke tekintetébe. Az iménti utálatom felé, most valahogyan szerte foszlott, és a helyét a kíváncsi vágyakozás töltötte be. Mikor lassan lehunyta a szemét, én is hasonló képen cselekedtem, és vártam. Nem mozdultam, csak ahogyan húzott magához egyre közelebb. Leheletét már az arcomon éreztem, mikor mögöttünk verni kezdték az ajtót, minek rezgését még én is megéreztem, és ez egy perc alatt megtörte a pillanatot. Castiel morogva engedte el az arcom, majd nyitotta résnyire az ajtót, de azonnal be is csapta.
-Nem lehet igaz, hogy ez mindig mindent elront.-morgott dühösen, de ekkor már megint verni kezdték a hatalmas fa lapot.
-Takarodj!-vágta ki hirtelen az ajtót, nekem háttal fordulva, mire én összerezzentem.
-Ugyan már ne csináld!-az a hang...a gyomrom hirtelen állt görcsbe.
-Mit akarsz Viktor?-néztem ki gorombán a vöröske háta mögül, mire széles  vigyor terült el a fekete hajú fiú arcán.
-Mica cicaaaa! Téged kereslek mindenhol! Gyere már, búcsúzzunk el tisztességesen!-vigyorgott részegen csillogó szemekkel, és ezt az állapotát a kezében lévő Whiskey-s üveg és a belőle áradó alkohol szag is alátámasztotta. Kezével már felém nyúlt volna, én meg az ütéshez készültem, mikor Castiel hirtelen megragadta a csuklóját, és ahogyan megszorította hallottam, hogy roppant. Viktor ebből persze az alkohol miatt nem sok mindent érezhetett, de a célzást levette, mivel visszahúzta a kezét.
-Még találkozunk...-nézett rám fenyegetően, de még mindig vigyorogva, majd meghúzva az üveget ment el a lépcsők irányába. Castiel gyorsan csukta be az ajtót, majd az orrnyergét dörzsölgetve kezdte el lenyugtatni magát.
-Már megint...A szaros elbasz mindent...-morgott újfent, s amint a mondandója eljutott a tudatomig, halovány pír ült ki az arcomra, ami a sötétben szerencsére nem látszódott. Castiel engem megkerülve feküdt le az ágyára, mit én szememmel végigkövettem. Csak eztán néztem körbe a szobában, hol tudnék aludni. Hiszen a saját szobámba nem mehettem, Rosalyék előtt, meg még ezek után sem akartam lejáratni Lysandert. Ám megnézve az ágyakat a reménytelenség ült ki az arcomra. Arról szó sem volt, hogy én a viktoriánus fiú ágyában aludjak, akármilyen szépen meg volt vetve. Natanielé pedig...Az ő ágyán már oszlopokba voltak téve a rendre összehajtogatott ruhák, és minden egyéb holmi arra várva, hogy a bőröndbe pakolják őket.Szóval csak álltam ott toporogva, majd hirtelen léptem az ablakhoz és csuktam be, hiszen már nem csak remény vesztett voltam, de a fagy halál szélére is kerültem.
-Nyisd ki.-hallottam meg a morgó hangot, mire összevontam a szemöldököm.
-Nem. Szó se lehet róla, hogy ezt a jég vermet ismét beengedjem a szobába.
-Szerintem nincs is hideg.-aha, jó vicc! mondja ő aki ott fekszik nyakig betakarózva.
-Érdekes, innen már lassan pingvineket lehet kergetni.-nem tudom, hogyan jutott eszembe ez a hasonlat, de látszólag megtette a hatását. Castiel szemét forgatva emelte fel a takaróját én pedig gyorsan iszkoltam be alá. Ez a város ilyenkor olyan volt, mint a sivatag. Nappal megsülök, és rövidnadrágban mászkálok, éjjel pedig a jégcsapok lógnak az orromból. Ugyan háttal feküdtünk egymásnak, de még így is remegtem. Hallani lehetett ahogyan Castiel morog párat, majd megfordulva átöleli a derekam. a hirtelen érintéstől először összerezzentem, de aztán kezdett egy kellemes érzés elönteni, mi nem tartott sokáig. Ugyanis az a drága egyetlen mozdulattal szorított a derekamon, és felemelve magára húzott, majd fordult át a másik oldalra. Így már szemből a radiátor, hátulról meg az osztály társam melegített. Ha tudnék, akkor legszívesebben elkezdtem volna dorombolni, ám ekkor megéreztem, hogy Castiel a fülemhez hajol, úgy kezd el szuszogni, mitől végigfutott rajtam a hideg.
-Egy szabályt jegyez meg. Ami Párizsban történik, az Párizsban is marad.-a szavait nem tudtam mire vélni. Gondoltam itt egyszerre a Viktoros balhékra, vagy Lysander akciójára. Ekkor éreztem meg, hogy a tenyere, elkezd lecsúszni a hasamon, majd kigombolja a nadrágom. A levegő is bennem akadt, hirtelen vörösödtem el, és egy pillanatra meg is ijedtem.
-Cas...én nem...-igazából nem tudtam mit kellett volna tennem. De ő mindig meg tud lepni. Ördögien kezdett kuncogni, majd húzta vissza a kezét és ölelt át ismét hátulról.
-Megmondtam. Lysander az, akivel vigyázni kell.- suttogta ismét a fülembe mitől újfent kirázott az a kellemes hideg. -Csupán nem akartam, hogy este nyávogj nekem, hogy szorít meg kényelmetlen a rövidnadrágod. Mivel egyértelmű, hogy nem szándékozol a jelenlétembe levenni. -Vigyorgott gúnyosan. Eleinte meglepődtem, de aztán kezdett elködösülni a tekintetem.
-Te most komolyan gyávának neveztél?-sziszegtem mérgesen a fogaim között átszűrve, a vállam felett hátranézve, mitől láthatóan megszeppent.
-Nem.-erre az egyszerű válaszra kellett várnom egy kis ideig. Mint egy kisgyerek, akinek adtak egy hirtelen pofont, olyan meglepetséggel mondta ki azt a három betűt. Olyan ,nagyon helyes módon fújtattam egyet, majd fordultam vissza és nyomódtam kissé hozzá még jobban a radiátorhoz. Castiel azonban meg sem moccant. Nem tudom, mi volt az amivel ennyire megleptem, de kellett egy kis idő, hogy megrázza a fejét, majd ő is visszafeküdjön.