23.foszlány

Meglátva New York hatalmas felhőkarcolóit előtörni a sűrű bárányfelhők mögül boldogság öntötte el a lelkem. Itthon voltam. Az igazi, új otthonomban. Szinte fel se fogtam már épp ésszel, úgy merengtem az ablakba támaszkodva, csillogó szemekkel figyelve az ablakokon néha megcsillanó napsugarak visszatükröződését, mik ugyan néhol kissé mintha rontottak volna pillanatnyi látásomon, de úgy gondoltam ez csekély ár érte. Nem szóltam senkihez se a Párizsiak, sem az osztálytársaim közül. Az ottaniakban csalódtam, az itteniek előtt pedig szégyelltem magam.
-Nos hogy is van az a bizonyos kiengesztelés?- állt meg előttem Rosalia mellkasa előtt keresztbe font karokkal számon kérően nézve le rám. Arcára egy magabiztos, mégis szemtelen vigyor húzódott mikor az enyémen egy halovány mosoly kezdett kirajzolódni.
-Nem tudom, miről beszélsz.- billentettem meg a fejem tetetett értetlenséggel, mire a fehérke szemöldöke az egekbe szaladt.
-Igaz is… hagyjuk az egészet.- fordult sarkon végül, úgy intve hátul hanyagul a válla felett majd tipegett el. Magas sarkú csizmája hangosan kopogott a reptér kövezett folyosóján, és úgy éreztem remegő vízhangot hagy jelenleg teljesen leblokkolt agyamba. Mégis… mi volt ez? Én nem erre számítottam! Már emeltem a lábam, s karom, úgy nyitva szólásra szám, hogy utána induljak, de aztán hirtelen fagytam le. Rosali boldog nevetéssel vetette barátja nyakába, így fordultam aztán én is sarkon, majd indultam meg kifelé. Nem akartam megzavarni őket, nem lett volna tisztességes, és csupán saját magamat égettem volna le a dologgal.
-Hé, Micaaaaaa! Hajlandó vagy most már szóba állni velem?- karolta át hirtelen a vállam Alexy alig, hogy kiértem, így néztem fel hirtelen, mitől le is fejeltem, úgy lépett hátra kissé megtántorodva.- Hé ez nem volt szép! Miért bántasz mindig?- pufogott a fejét dörzsölgetve, mire a szám elé kapva a kezem nyögtem fel.
-Ne haragudj, csak meglépődtem. Ahhjj… mostanában nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan tervezem.- nyögtem fáradtan mire egy finom mosollyal nyalta le a szája sarkában lévő kis sebet, mit még Párizsban szerzett. Szegényemnek neki is meggyűlt a baja az ottaniakkal.
-Ugyan már… kiengesztelhetsz azzal, hogy elviszel a goffrizóba.- vigyorgott mire halkan kissé fáradtan kuncogtam fel.
-Persze, ez a minimum. Amúgy is megőrülök egy kis édességért- biccentettem, mikor hirtelen fékezett be előttünk egy kocsi, úgy ugrottunk hátra szinkronban egy métert. Lehúzva az ablakot Agatha nézett ránk kissé pihegve, kócos hajjal. Úgy tűnik ő is csak nemrégiben kellhetett ki az ágyból. Megint elaludt.
-Ne haragudj aranyom, de elaludtam.- megmondtam- Merre lesz a menet?- nézett rám kedvesen, mire Alexyre nézve mosolyodtam el.
-Egyenlőre haza. De jön Alexy is.- böktem fejemmel a kis kékség felé, ki nagy vigyorral kezdett integetni, így bólintott keresztanyám, majd szálltunk be.
-Tudod… a szobádra ráférne egy átalakítás.- nyögött fel Alexy haza érve mire csak kidőltem az ágyamon.
-Tudom… még az előző lakók hagyatéka.- fintorogtam az eléggé ízléstelen tapétát figyelve, és a néhol már elcsúszott padló recsegését hallgatva mikor Alexy lépkedett rajta. Nem kellett sok idő hozzá, hogy lezuhanyozva, átöltözve elkészüljek, úgy indultunk neki gyalog a nem messze lévő goffrizóba, mi szerencsénkre most nem volt tömésig tele. Hangulatos hely volt, olyan kis vidám nyári kertet idéző. Magas bel terű hely, így galériaszerűen volt kialakítva egy második emeltet is. Kikérve mindketten a magunk goffriját és limonádéját foglaltunk a felsőbb emeleten helyet, pont a sarokba a hatalmas odáig felérő ablakok mellett, miről pont az utcára láttunk. Úgy éreztem beleszerettem ebbe a helybe, még ha nem is a kinézet, de a desszert miatt mindenképpen. Hatalmas, vastag kockányi goffri volt, rendesen megszórva mézédes eperrel, nyakon öntve kissé folyós nutellával, majd a tetején apró mályvacukrokkal megspékelve. Mind ehhez rózsaszín limonádét kaptam eper és ribizli valamint vörös áfonya darabkákkal. Alexy egy sokkal extrémebb, gumicukros, kékáfonyás goffrit választott, de inni ugyan azt döntötte magába.
-Figyelj… a hétvégén tervezek egy kisebb bulit… Rosaliéknak megígértem… az ordítani valóan szörnyű viselkedésem miatt. Gyere el te is.- mosolyogtam rá csokis szájjal, mire az arca teljesen lefagyott úgy sütötte le a szemét.
-Én… nem… bocsi, de nem érek rá.- motyogta úgy harapva újabbat, mitől ő is csokis lett, én meg elhúztam a szám.
-De miért nem?! Párizsban még nyafogtál, hogy unalmas lesz vissza jönni, mert semmit se fogsz tudni csinálni!- vontam fel a szemöldököm végül úgy törölve le az arcom.
-Közbe jött valami. Sajnálom Mica.- jelentette ki határozottan, én pedig egy pillanatra lefagytam. Mégis… mi ez? Alexy még sose viselkedett így velem, eddig mindig úgy tudta intézni, hogy amit kitaláltunk, vagy kitaláltam az beteljesüljön.
-Ohh értem… akkor majd legközelebbb.- morogtam végül úgy kezdve dacosan összepréselni a  gyümölcsdarabkákat az italomba. Néha néztem fel csak Alexyre, de egyik pillanatba… úgy láttam, hogy teljesen elfehéredve változik jégszoborrá. Ne figyelt rám, csak bámult a hátam mögé, én pedig a felette lévő tükörbe nézve… Castiel. De nem egyedül volt. A lány hosszú, ébenfekete haja szög egyenesen hullott vállira. Karcsú alakját tökéletesen kiemelte a mélyen kivágott felső, mi kiadta nem túlságosan nagy, de csinos melleit. Olyat láttam, mire csak kevés alkalommal volt lehetőségem. A vöröske nevetett, de olyan őszinteséggel, mint milyenre kevés ember képes. Boldog volt, látszott rajta, és jól érezte magát, akár csak a lány, ki korunkbelinek tűnt. Mégis ki az önmaguk éheztető modellek közül szabadúlt lány volt ez, és mit kerestek ezek együtt? Olyan érzés kezdett a hatalmába keríteni, mire nem tudtam magyarázatot adni. Féltékenység? Nem… ez más volt. Görcsölt tőle a gyomrom, és elkezdett egy keserű íz összegyűlni a számban, mi teljesen elfedte a gofri émelyítő édességét. Hirtelen nézett fel az a metsző szürke szempár a tükörbe, egyenesen a szemembe mitől nagyot nyeltem. Arcáról lefagyott az a boldog mosoly, s helyét a komorság töltötte fel. Tekintete is megváltozott, elsötétült, s ajkairól tisztán ki lehetett olvasni a bassza meg szócskát. Ekkor nézett fel a lány is, egyenesen rám, majd vigyorodott el önelégülten, úgy téve kezét Castiel arcára fordította vissza maga felé. Mondott neki valamit, nem tudom mit, így bólintott a fiú, majd álltak fel otthagyva mindent az asztalon, úgy indulva meg lefele, de a lépcső tetején megállva még visszanézett egy gyilkos pillantást küldve Alexy felé, ki azonnal összébb húzva magát hajtotta le a fejét.
-Mégis mi volt ez?!- álltam azonnal a szegény, még mindig megszeppent kékségnek,aki félve nézett rám. Tisztán látszott a szemébe, hogy össze van zavarodva és meg van rémülve. Lába rázkódott, ahogyan alsó ajkát harapdálta miközben a tekintetem próbálta kerülni.
-Nem… nem tudom. Én tényleg nem. - hebegett zavartan, össze vissza mire morogva, nyögve hajtottam le a fejem. Mégis… mi a farmer öreg szamarán húzom fel magam ennyire? Ez… természetes. Már mindenki figyelmeztetett, és amúgy is… Mit érdekel engem?! Semmi közöm hozzá!
-Na jó, ez ne rontsa el a kedvünk! Hiszen enni jöttünk ide!- mosolyogtam aztán fel Alexyre, mire úgy láttam ő is megenyhül kissé, úgy bólintva lopott le egy mályvacukrot a goffrimról majd pakolta át az övére, mitől már anélkül is inzulinsokkot lehetett volna kapni.

-Biztosan nem tudsz eljönni a hétvégén? Semmi lehetőség rá?- pillantottam a szívószálát sétáló kis kékségre már a parkban sétálva. Annyira tömény volt az a vacak, hogy vettünk még egy-egy limonádét csak már elvitelre. Aranyos volt a pohár, átlátszó, így látni lehetett milyen színű az italunk, benne a kis gyümölcsökkel, valamint rajta a bolt logójával.
-Ne haragudj, de tényleg nem. Halaszthatatlan dolgom van.- sóhajtott már kissé unottan mire felnyögtem. Végignézve rajta… meggyötörtnek tűnt.
-Csak nem szerelmi ügy? És nekem nem szóltál róla?!- kuncogtam úgy bökve oldalba mire vigyorogva nyögött fel.
-Hááát meglehet. Csak nem féltékeny vagy cukika?- csípett nyájasan az arcomba mire megforgatva a szemem húztam el a fejem. De a következő pillanatban már azt éreztem megfogja a kezem, úgy ölel megához hajolt a fülemhez.
-Most... nagyon kérlek…könyörgök, ne mozdulj.- súgott úgy fagytam le. Ez… mi folyik itt?! Én nem erre akartam utalni a kérdésemmel! Mit művel ez az elmebeteg szivárvány?! De aztán rövid idő után egy halk, kissé megkönnyebbült, de remegő sóhajjal engedett el, úgy húzott le egy padra majd engedte el a kezem.
-Megtudhatom, hogy ez mi a szivárványt hányó egyszarvú bolhájának vérmes tette volt?- néztem rá értetlenül, mire felkuncogott. Na jó….szerintem a túl sok cukor tényleg megártott az elméjének.
-Látod ott az a párocskát?- bökött fejével a már háttal sétáló alakok felé mire megbillentettem a fejem.
-A magas srácot, meg a szőke lányt mondod?- kérdeztem össze szűkített szemekkel, hiszen több pár is volt a környéken, mire hangosan jóízűen nevetett fel. Ekkor fordult hátra a szőke… srác?!
-Igen… őket… de nem lány… hanem a volt barátom. Azért szakítottam vele, mert behazudtam, hogy kiderült mégis a lányokat szeretem. Egy igazi pióca az apróság. Ráakaszkodik az emberre, és nem lehet tőle szabadulni. Alig voltunk együtt pár hete, de már a fél szobája nálam volt. Oda akart költözni. Három hét után érted?! Azért tér nekem is kell!- ripacskodott mit nem bírtam ki nevetés nélkül.
-Komolyan ?! Te most tényleg alibinek használtál?! Hát ennyit érek én neked?!- tártam szét színpadias dívasággal  karom mire már szinte az ölembe dőlve nevetett.
-Jaaajjj Micacica ne harizz. Te is akármikor használhatsz alibinek!- kényelmesedett el az ölembe, úgy nyújtva rám a nyelvét. Micsoda egy esztelen ficsúr.